Egy összezavarodott világ embert próbáló időszakában éltek a magyarok 1944. év június havában. Főként a budapestiek. Azért, hogy jobban átlássuk a helyzet komolyságát tudnunk kell, a lendületben lévő Vörös Hadsereg nem állt meg a magyar határoknál, hanem minden erejét összpontosítva, friss erőkkel feltöltve, déli átkaroló hadműveletbe kezdett, harapófogóba szorítva számukra e kis jelentéktelen területet.  A német erőkkel megerősített magyar reguláris ellenállás még ideig-óráig lassította az előrenyomulást, azonban feltartóztatni, megfordítani az irányát már nem volt képes. Az invázió kisebb döccenőkkel ugyan, de feltartóztathatatlanul áramlott nyugat felé. Természetesen rengeteg anyagi és emberi áldozattal mindkét oldalon. A szerencsétlen, túlélni vágyó lakosságot sem kímélve.

A Szálasi-kormány (vagy önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya, ó milyen érdekes összecsengés!) Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlete után, német támogatással, puccs révén került hatalomra 1944. október 16.-án. Öt hónap véres kegyetlenkedése után 1945 . március 28.-án oszlatták fel.

Ebben az hatalmi állapotban, mit sem törődve a tényekkel, ez a maroknyi szélsőséges társaság az uralom, a féktelen, ki nem élt szadista vágy és a náci megfelelőség maradéktalan kielégítése érdekében azt gondolta, most jött el az ő idejük. Ők majd bármilyen fékek és kontrol nélkül rendet vágnak, megtisztítják a nemzetet a felesleges emberi kolonctól! Istenem! Micsoda torzszüleményei az emberiségnek! A honi történelem legsötétebb, legszörnyűségesebb téli hónapjai jönnek - nemcsak meteorológiai értelemben - rengeteg felesleges, ártatlan áldozattal. /A nyilasterror budapesti Városmajorban tobzódó időszakát mutatja be és dolgozza fel Zoltán Gábor 2016-ban megjelent Déry Tibor-díjas regénye Pokorni nagypapa hathatós közreműködésével. Persze a III/3-as besúgó édesapa sem akart kimaradni később ebből a családi dicsőségből. A minap felszínre került Bayer nagypapai öröksége. Ez is egy felemelő történet a javából! Tudni illik, ez az alak, akit Gyimesinek hívtak, nemcsak nyilas volt, de ő volt az, aki a hüvelyi motozást tanította be a kiskőrösi gettóban. Később, a rendszerváltást követően, mivel semmi jóból sem akart kimaradni, az ÁVH-nak jelentő besúgóvá vált önszántából, évtizedeken keresztül. Kiváló, túlélő, örökhagyó gének!/

Ez a hosszú magyar história egy olyan rövid időszaka, amikor a fegyverrel bíró, fekete, atillát utánzó maskarába öltözött, vagy civil ruhát hordó, télikabátos bárki, egyívásúak bandájába tömörülve, bármikor feljogosítva érezték magukat, hogy ítélkezzenek belátásuk szerint. Felelősség, elszámoltatás nélkül szabadon, akárki életéről. Adva volt az "ellenség", ehhez nem kellett sokat vadászni sem! Micsoda ideális világ! Sokak éltek is vele, abban a pár hónapban kiélve eltorzult, vérre szomjazó hajlamaikat, mit sem törődve a holnappal, a magyar ellenállók, a gerilla kommunisták és az óvópincékben biztonságot keresők növekvő haragjával, valamint a viharosan közeledő vörös csillagos igazságtétellel. Így még édesebb és izgalmasabb a rettegők feletti egyoldalú, zsigeri ítélkezés a hatalmi pozícióból fakadó kéjelgés. Az emberi alantas természet már csak ilyen..

A teljes Juhász család együtt nyaral Balatonakarattyán 1940-ben. A kép a kertben, a nagy cseresznyefa alatt a szép abrosszal terített asztal körül ülő családot mutatja egy palack bor társaságában. Dunci feltűrt ujjú fehér ingben, rövidnadrágban, félcipőben, kezeit átkulcsolva, tétova mosollyal tekint a kamerába. Mellette Edina húga, immáron rövid, de felnőttes hajviselettel, babos, fehérgalláros könnyű nyári ruhácskában lábán fehér zokni, amit részben divatos, pántos nyári szandál takar. Még mindig ugyanazt a finom órácskáját viseli a bal csuklóján. Szeme és félig nyitott szája és egész testtartása örömről, bizakodásról tanúskodik. Mellette ülő, nagyon szép fehér alapon ízléses fekete pöttyös, meghatározó fehér gallérban végződő ruhába öltözött anyja tekintete inkább aggodalmas, mint rózsás, A fehér zokni és a pántos nyári szandál itt is követelmény. Az innen bonyolult szerkezetűnek tűnő, de kényelmes karszékben vitéz Juhász családfő foglal helyet. Enyhén kopaszodó fejtető, sötét keretes kerek szemüveg, orr alatt hetyke "Hitler bajusz", fehér, gombolt ujjú és nyakú fehér ing sötét színű csokornyakkendővel, divatosan elegáns nadrágtartóval, szürke nadrágban végződő barna zoknis félcipő jellemzi a nyarat élvező nagyapámat. Jobb kezében az akkor elmaradhatatlan szipkába illesztett cigarettával.Az előző, csodás képpel azonos helyszínen és időben készült fotó, melyet immáron a Dunci nagyfiú készít családjáról és rokonairól szintén Akarattyán. A pad baloldalát Lajó foglalja el, mellette szeretett felesége Lena. Aztán a két hölgy között a levakarhatatlan, de mindig láb alatt lévő, örökmozgó, pózmester Imre rokongyerek vonja magára a padon ülők figyelmét. Valószínűleg - a kora reggeli fotó készítése kapcsán - még rövid pizsamát hordó, félcipőbe bújtatott, legyűrt zoknis lábú Lajó és a mellette fehér hajpántot viselő, könnyű nyári ruhába öltözött felesége és Margit nagyanyám között pózoló, figyelmet magára vonó,10 éves  Imre unokaöcs a középpont. Lajó fölött áll, a valamit vizslató Edina és kép jobb oldalán, a már ismerős karosszékben - és az előzőekben leírt öltözékben - helyet foglaló nagyapám, mostanra már bizonyosságot nyert világos, bézs színű bokazokniban és barna, nyári félcipőben, kezében a még ki nem aludt cigarettával látható. A fenti képeken a cseresznyefa alatt egyedül nagyapám szemüvege, csokornyakkendője, a "hozentrógerje", a kézben tartott szipkája és az aztalon álló, kinyitott érintetlen boros üveg az állandó! Élvezzétek velem együtt, ezt a soha vissza nem térő, ma már megfoghatatlan nyári idillt!

Mea culpa! Elnézéseteket kérem... a beígért mihamarabbi folytatás, tudom, egy jó csipetnyit elhúzódott. Magyarázatként szolgáljon, hogy az előző rész 2022. év tavaszi debütálása után kisvártatva közbeszóltak a sürgető diási évnyitó munkálatok és azután, a természet kívánta ütemben, a nagy kert folyamatos gondozása, karbantartása. Az év haladtával pedig, meglepetésemre, felkérést kaptam egy, az újkori Olimpiák történetét feltáró és megíró kutatótól édesapám, az 1936-os Berlini Olimpikon Horváth István élettörténetének ismertetésére és lejegyzésére. Ezt a feladatot, mivel régi vágyam volt apámnak méltó emléket állítani, nem akartam elhamarkodni. Nagy lelkiismeretességgel, odaadással, komoly erőfeszítéssel, kitartó kutatómunkával, az adatok mélységi feltárásával, rengeteg - az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódott - gondolattal, újra átélt fájdalommal, két tartalmas részletben / I.rész  -  II.rész / nagy megkönnyebbülésemre sikerült megírnom. Ezzel a kimerítő munkával - lelkiismeretemet megnyugtatva - példát állítottam Apámnak, akit oly nagyra tartottam, felnéztem rá és szerettem.

Viszont ezáltal akkor a fejemben lassan már-már alakot öltő Juhász történet folytatása elhalványult és most utólag, két évvel később, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy újra beleéljem magam az akkori valóságba, az írott és fényképes dokumentumok rendszerezésébe, időrendbe és történelmi-térbeli állításába, a fontos és lényeges dolgok kiemelésébe. Ezért, ha észreveszitek, hogy kicsit döcögősre sikerült a folytatás, hát elnézéseteket kérem! A legjobbat, a legtöbbet szeretném nyújtani mind dokumentált írásos, mind képi vonatkozásban. No, de lássuk most a további történéseket...

Óriási kedvencem a fenti nyitókép! A család 1940 nyarán /pontosabban 1940.július 16.án/ füredi-tihanyi kirándulása folyamán, feltehetően, nagyapám által készített képe. A nálam lévő ikonikus kép, az optikus által nagyított mérete óriási, 22,5x16 cm, majdnem A4-es méretű.  A tökéletesen megörökített pillanatban létrejött kompozíció, a jellemző szereplők kamerába tekintése, mozdulataik harmonikus megfagyása nemcsak engem, de a nagyapámat is megigézte anno, ezért érezte fontosnak felnagyítását... és még valamit! Különlegesen jó ízlését bizonyítva, olyannyira izgatta a modern lehetőség, hogy az akkori idők technikai maximumát igénybe véve optikussal kiszíneztette. Nézzétek alább a keletkezett csodás képet, amit mindenféle javítás nélkül tárok elétek...Bizonyítja, hogy az újszerű, izgalmas, nagyon szerethető, színesbe öltözött világ új ablakot nyitott az akkor, általunk ismert fekete-fehér univerzumra, ámulatba ejtve a szemlélőit, még ha csak illúzió is volt!

Viszont 86 évvel később a mai, mesterséges intelligencia /Photoshop/ kezdeti idejében keletkezett fényképszínezés és retusálási /általam is kezelhető/ technikák következményében létrejött képalkotás tűnik - véleményem szerint - az akkori valósághoz legközelebb állónak. Igaz, ez is akrobatika a javából! És, micsoda különbség! Nézzétek és hasonlítgassátok az egyazon negatívról készült, az alábbiakban megcsodálható harmadik képet.Mintha csak tegnap készült volna! Pedig, jó Istenem... hol van már a képen szereplő és a kamera mögött álló szeretteink mindegyike? Legutoljára a nagyfiú távozott közülünk 2017-ben.

Hát, ha már itt tartunk, akkor említtessenek meg a joviális, úri kirándulás szereplői is! A kép bal oldalát az öltönyös, zakóját panyókára vetve, a kereken 20 éves Ferenc /Dunci/ nagyfiú kezdi, mellette nagynénje, a kissé molett, de még így is nagyon csinos és vonzó, általunk Lenának ismert /Mészáros Lajosné sz. Sziklai Magdaléna/ hölgy áll. Az elegáns, fehér, könnyű, nyári ruhát viselő, magára mindig sokat adó büszke Margit nagyanyám egyenes tartásával a kép központja, táskájával és bal kezében tartott finom sétapálcájával. Középen szétválasztott, divatot követő hajviselete, könnyű, nyári szellős, pántos cipője, mind az eleganciát, a méltóságot emeli. /Éles szemű megfigyelő észrevette, hogy a Sziklai testvérek egyforma cipőt viselnek, "a kornak megfelelő elegáns, kényelmes modellt" - és valóban/. A parti sétány kövezetén ülő, térdzoknis fehéringes, rövidnadrágos 10 éves /Gálóczy/ Imre belefeledkezik valami nézésében. Pont úgy fest, mintha kezében egy mobiltelefont tartogatna és a képernyőn zajló izgalmas játékba merülne el... úgy 90 évvel ezelőtt! A kép jobb oldalán Dunci húga, a 16 éves, világos pánttal hátraszorított hajú Edina /édesanyám/ ül a derekára kötött fehér köténykével, bal csuklóján pici órával, a kezeit a jobb térdén finoman átfonva.  A háttért alkotó fák színes kavalkádja, a távoli akarattyai löszhátság magasparti szakadéknak világos sziluettje mind tökéletes alkotóelemei ennek az egyszeri és megismételhetetlen kompozíciónak. Ezért a dicséret vitéz Juhász Ferenc nagyapámat illeti.

Ezen a különleges képen a megilletődött, komoly tekintetű Horváth család látható!  Az akkori nehéz idők minden gondja az arcukra van írva, legbelül azért mégis bizakodva tekintenek a kamerába. Meg van szeppenve mindenki, különösen az a 3 éves kisfiú, aki kezében kedvenc nyusziját szorongatva ül anyja ölében apja mindhármuk óvó ölelésétől övezve. A nagymama térdén nyugtatva, karjaiban tartja újszülött Edina unokáját, ki alussza az akkor még tudatlan csecsemők álmát, kis kezével arcocskáját félig takarva. A kép jobb szélén ül a gyerekek 65 éves nagyapja, Horváth István olimpikon fia boldogulásáért mindenre képes édesapja. A nagyszülők feje fölött, a fali tartón az a szép eozin versenytrófea látszik, amit már korábban megmutattam. Ó, istenem, már csak a képen látható két csöppség van az élők között! Akik közül az egyik tudósít az elmúlt idők dicsőségéről.

Az előző "A sportoló" című részből merített utolsó gondolatok igazítanak és vezetnek a továbbiakban.

A sporttal ezután sem szakítja meg a kapcsolatát, de már egy új életpálya kezdődik számára, amit az elkövetkező 40 évben minden erejével, odaadással, nagy felelősség-vállalással képvisel előszőr önmaga, majd később, alapított családja, született két gyermeke érdekében. De, nagyon is előre szaladtunk!

Az egyik legcsodálatosabb sportkép, amivel hosszú életem során valaha is találkoztam… általam csipetnyit kiszínezve! Az ismeretlen fotós révén elkapott pillanat lenyűgöző és nagyon sajátos, megismételhetetlen! Megtestesül ebben a pillanatképben a cselekvés szemvillanásnyi egyedisége és mindaz a szenvedély, ami egy atlétát a siker érdekében kiemelkedően naggyá, emberivé és vonzóvá tesz. Látni az izomzat működését, a technikai készség fejlesztésével és a test gyötrésével járó mérhetetlen mennyiségű befektetett munkát, érezni a velejáró szenvedést, a sok testi és lelki örömökről való kényszerű lemondást. Mindezt a saját és szerettei örömére, önbecsülése érdekében.

A képen látszik a kidobás pillanata és szinte érezni a végletes erőkifejtést, a koncentrációt, a kilendülő kéz, a kar, a váll dinamizmusát, az egész test rásegítését, együttműködését az áhított cél elérése érdekében… egyszóval az emberi izomzat és az akarat diadalát. Látni a testtartáson, a mozdulaton a teljesítményért megfeszülő izmokat, ínakat, amit még versenypólója is igyekezik követni… Látni az arcán az elkötelezettséget, az elhajított, repülő szer szemmel követését és annak gondolati úton való nagyon erős bíztatását. Mindez az egyik versenyén, egy kisfaluból jött fiatal, 19 éves, nagy reményű atlétáról, Horváth Istvánról készült fotó… akit édesapámnak hívhattam.

Állatkerti kirándulás a családdal Budapesten 1928. július 15.-én, egy szép vasárnap délelőtt. 

Együtt a család. A képre tekintve szemünk önkéntelenül is a 30 éves Csibire téved, akinek minden eddigitől eltérő megjelenése szinte mágnesként hat érzékszerveinkre. Különösen a ruházata tűnik fel, mely a legutolsó kordivatot mintázza: a bubifrizura felett homlokot takaró, szembe húzott, fülekre lógatott, nagy karimájú Cloche-kalap, a térdet alig takaró szoknyácskát háromnegyedes, csípő alatt fekete szalaggal megkötött, zsákszerű, aprópöttyös ruha fedi nagy nyaki kivágással, bal válla alatt fekete kendőcskével. Testszínű harisnyás lábán könnyű tavaszi pántos cipő. Bal kezében, csuklón átvetett füles kis szütyő, jobbját pedig elegánsan a korláton pihenteti. Mintha csak egy korabeli divatlapból lépett volna ki! Ez a kamaszfiús, női csípőt-, mellet eltüntető ruhadivat a 20-as évek női ideáljának jellemző viselete, a későbbi emancipáció előfutára.

A kép kompozíciója művészien tökéletes. Az egy lábra nehezedő, korlátnak támaszkodó fehéringes, csokornyakkendős, fess 36 éves, enyhén kopaszodó Franci bal kezében a közel 4 éves Babci leányát tarja, mellettük a rövidnadrágos, világos zekés, fehérgalléros, fehérzoknis 8 éves Dunci nagyfiúk áll, apja kistáskáját lóbálva kezében. A kép közepén a pávák kifutója, a háttérben két hatalmas madárral. Ez a kevés életképek egyike, ahol a család maradéktalanul együtt látható. Valamint az akkori feltörekvő középosztály idilli, csodálatos ábrázolása. A kép készítője ismeretlen…

E különös bevezető családi életkép után némi magyarázatra szorul vitéz Juhász Ferenc történetének ilyetén folytatása. Az előző rész a mely a „Detektív” címet viselte, jobbára nagyapám 1926. június 20.-i vitézzé avatása utáni szakmai tevékenységének követésére irányult egészen a II. Világháború befejezéséig az aktuális belpolitikai környezet és a világ történéseinek sodrásában. /ezt a nagyléptékű, tavalyi munkámat az ismeretek felfrissítése érdekében javasolnám újraolvasni, a történések párhuzamossága okán/ A sűrű események közepette nem volt sem hely, sem idő a Ferenc számára nagyon fontos család életének bemutatására. Ezt most pótolni szándékozom, oly módon, hogy egy vargabetűvel visszakanyarodok a '20-as évekbe és innen indítom újra a történetet, de most már család szemszögéből. Ha egyetértetek vele!

Év vége van ismét! Karácsony... nagyon-nagyon sok évvel később! Pontosan 107 év telt el szeretett elődünk, Juhász Ferenc történetének követése és a jellegzetesen híres háborús esemény óta. Akkor 1914. december 24.-ét írtak! Szenteste volt!

Háború dúlt Európa nyugati felén is, Franciaország és Belgium határán. A harcoló felek közötti, bombatölcsérektől szaggatott, szögesdrótoktól kerített, távoli, fagyos senkiföldjére lassan leszállt az est. A rideg tájra sötétség és végül kísérteties csönd borult. Szórványos lövöldözések után estére hirtelen elhallgattak a fegyverek. Szinte vezényszóra beszüntettek minden zajos tevékenységet, ágyúlövést, géppuska ugatást, puskatüzet... idővel pisszenés sem hallatszott, csak a hópelyhek halk hullása zavarta a tökéletes esti csendet. Az idő lassú múltával egyszercsak a Nyugati Front egyik oldalán a német, a másik oldalán az antant angol-skót-francia egymással farkasszemet néző sereg régen beásott frontvonala mentén a mély, jeges lövészárkokban hónapok óta lapuló, átfagyott, didergő katonákat megérinti a karácsony szelleme! A németek gyertyával világító apró karácsonyfák sorát állítják a lövészárkuk tetejére! Kisvártatva felkapják a fejüket mindkét szárnyon, mert az éj sötétjében a pislákoló gyertyafényen kívül felcsendül egy kristálytiszta hang, egy mindenki által ismert varázslatos szent dallam valahol a szomszédban, a "Stille Nacht", németül. S megannyi szenvedés után a küzdő, egymást gyilkoló feleket megszállja az Isten! Átszellemülten hallgatják az éneket, majd a meglepetésből némi felocsúdást követően a zenekíséretet a másik oldalon már a skót dudás adja... Hallgatják és éneklik mindnyájan, meghatottan. Túlcsordulnak a hónapok óta eldurvult lelkek, rettentően hiányzik az otthon, a család szeretete, az ünnep méltósága! Megértik az üzenetet! Lassan, bódultan, tétovázva kimásznak a lövészárkokból, s fegyvereiket hátrahagyva kezet ráznak az ellenséggel.

Tekintetes és nemzetes vitéz Juhász Ferencz magyar királyi állami rendőrségi detektívfelügyelő, címzetes százados emléklapi képe katonai szolgálatának emlékére sajátkezű aláírásával, miszerint egyenruháját, rendfokozatát, kitüntetéseit ünnepélyes alkalmakkor jogosult viselni. Pécs, 1935 július hó 31. /Juhász Attila örökölte kép/ Balra fent a sorszámozott jelvény, amit a detektívek a kabáthajtókán belül, rejtve viseltek.

Az előző fejezetet ezzel a zárszóval fejeztem be: 

Az 1926. június 20.-i avatási ünnepség után, mint vitéz Juhász Ferenc tér vissza szolgálati helyére Békéscsabára, a rendőrkapitányságra. Rövid gratulációs kedveskedések és talán örömködési körök lefutása után újra végzi megszokott munkáját, de nem kifejezetten érzi jól magát ezen az „Isten háta mögötti” határközeli településen. Tán túl messze van budapesti szeretteitől, azok időszakos látogatásától, vagy más helyi negatív tényezők is vannak, melyek változásra kényszerítik? Lehet! Kérelmet nyújt be a Belügyminisztériumba szolgálati helyének megváltoztatására. Minthogy ezt immáron egy friss „vitéz” tette, erre oda kell figyelni! Megérkezik a belügyminisztériumi válasz: 1926. augusztus hó 28.-án a miniszteri osztálytanácsos aláírásával „Tekintetes vitéz Juhász Ferencz magyar királyi állami rendőrségi detektív úrnak” miszerint, saját kérelmére áthelyezik a magyar királyi állami rendőrség kecskeméti kapitányságához, 8 napon belüli jelentkezési határidővel. Úgy tűnik működik a kormányzó rendelete: előny, „kvázi” nemesi előjog a vitézi ügyek elbírálásánál is. Ez az egyetlen eset. Nincs tudomásom arról, hogy valaha is élt-visszaélt volna ezen jogával, alapvetően egy tisztességes ember a monitorozásunk tárgya.

Vitéz Juhász Ferenc nagyapám díszmagyarban, darutollas süvegben I. Világháborús kitüntetéseivel. Avatás Margitsziget 1926 június 20.

A ledobott vörös mundér utáni első közös, imádni-való, igézően tiszta szemű képük. A bűbájos Margit rövid, bodorított hajjal, fehér blúzban, apró nyaklánccal, csábosan hátravetett, finoman, épp csak összeérő fejjel. Ferenc már erőteljesebb mozdulatot tesz párja felé, új főhadnagyi egyenruhája motiválja a képet. A sújtás, a kard, a rangjelzések mind a magabiztosságot jelzik, amit csak fokoz a frissen formált haj, a vágott bajuszka és a borotvált arc. De a kép középpontja Csibi, tekintetet vonzó csodaszép arcformája, babonázó szemei. 1920 -at írunk! Sajnos ez már nosztalgia, a mai vágyakozó szemmel nézett édes romantika vissza nem térő világa! Nagyon szépek vagytok! Üzeni unokátok a jövőből... 73 éves fejjel.

Mindig is különleges ország volt a miénk itt Európa és a Balkán között. Furcsán is néztek minket mások a világ más tájairól már a Honfoglalás óta. Mertünk nagyokat álmodni századokon át vajmi kevés hozadékkal és hatalmasakat bukni, vereségeket szenvedni a honi széthúzás, az állandó egymás iránti gyűlölködés, marcangolás eredményeképpen. A közös összefogás fogalmát nem nekünk találták ki, és a megannyi ideiglenesen uralt nemzetiséggel is mostohán bántunk a nagy hazában ahelyett, hogy az állam szerves részeként oltalmaztuk, megfelelő jogokkal felruházva integráltuk volna őket. Olyan országot létesítettünk, amelyben az államalkotó magyar nemzet épp csak a népesség felét érte el, mert el volt foglalva évszázadokon keresztül a széthúzással, az egymással szembeni ellenségeskedésekkel. Ebből fakadóan aztán, úgy igazából kitölteni, belakni egy országot, megfelelően szaporodni sem voltunk képesek, maradt nekünk a kisebbségi gőgből való uralkodás másokon. A gyűlölet magjának elültetése egyenes következményként. Ez nálunk valami történelmi átok! Talán ez a igazi megénekelt "turáni átok"? Ha mindez nem lenne még elég, a végén, valódi indok nélkül, mi is benne voltunk átgondolatlanul egy világégés generálásában, aminek veszteseként ott álltunk 4 év szakadatlan anyagi és vérvesztesége után kimerülten, letolt gatyával, bármilyen elképzelés, forgatókönyv nélkül! Egyáltalán, hogyan tovább? Senki nem tudta a választ az egyre jobban forrongó világban. Az előző, IV. rész végszava tökéletesen illik ide:

És valóban, megváltóként tekintenek e magabiztos, zsigerileg kommunistaellenes lovas tengerészre a hazában és külföldön is, mint olyanra, kinek egyáltalán van valami elképzelése a "mocsok kisöprése" utáni magyar világra, annak erkölcsi és gazdasági helyreállítására. Vagy, valami ilyesmire...

Juhász Attila örökségből származó javított, szinezett és vágott képrészlet. 1919 április-májusa könyékéről /klikk a képre a teljes fotó megtekintéséhez/

Az előző rész így ért véget: "1918. október 29.-én az Osztrák Magyar Monarchia fegyverszünetet kér az olasz hadvezetéstől. A Monarchia befejezi részvételét az I. világháborúban. Ezzel az utolsó cselekedettel a Monarchia és Magyarország széthullott és teljes káoszba süllyedt! Új világ, új élet kezdődik mindenki számára."

Ebben a fejezetben megpróbálom feldolgozni Juhász Ferenc Első Világháborús, hadviselt veterán nagyapám elkövetkezendő cselekedeteit. Igyekszem megérteni és figyelembe venni az akkori zavaros kor reá kényszerített döntéseinek lényegét, rávilágítani a további életútjának meghatározó lépéseire. Készüljetek fel, nem lesz könnyű!

Tudjuk, hogy a 29-es budapesti népfelkelő gyalogezred 1918. november 5.-én fejezte be Első Világháborús tevékenységét a Kovászna-megyei Gidófalván, melyet aztán vasúttal Budapestre szállítanak. Egy olyan helyzetben érkeznek a fővárosba, amely egy héttel korábban átéli az „Őszirózsás” forradalom két napját, október 30-31.-én. Ebben a zűrzavaros állapotban nagyon sajnálatos, hogy az egymás után beérkező vasúti szerelvények hadviselt katonáira nem az önfeláldozás dicsőségének, a haza oltárán folyatott honfivér elismerésének hálás hátországi köszöntése és ünneplése, hanem a teljes közöny, az elfogadás hiánya a jellemző. Ezek a hazatérő, többnyire sebesült, megnyomorodott, sokat szenvedett, fáradt katonák jogosan tartanának igényt a haza, a társadalom megbecsülésére, támogatására. Ezzel szemben a visszatért volt katonák ezrei ténferegnek lerongyolódott, régi mundéraikban a városban a szétzilált hatalom minden rájuk vonatkozó elképzelése nélkül... 

Ajánlom Húgomnak kerek számú születésnapjára, szeretettel... Kívánom, élvezd és éld át nagyapád fantasztikus történetét olyannyira, amekkora munkát fektettem a megvalósításába. A géppuska mögött Juhász zászlós kémleli az ellent.

Így fejeztem be a előző, II. részt:  "1914 közepén /a trónörökös pár 1914. június 14.-i szarajevói merénylete után pontosan egy hónappal később 1914 július 14.-én a Monarchiia hadüzenetével/ kitör az I. világháború és Ferenc is bevonul behívóparanccsal, mint "egy évi önkéntes" a Monarchia hadseregébe 1914. november 5.-én. Épp csak induló művészeti pályájával szöges ellentétben, életében egy teljesen új időszak, egy új fejezet kezdődik. A katonai..."

Az iskola végzős úrfi hallgatói. Ünnepi ruházatban, nyakravalóval, zekében, a kor divatjának megfelelő hetyke zsirárdi kalapban, sétapálcára hanyagul támaszkodva. Imádnivaló békebeli idill! Nagyapám is köztük van, ő balról a negyedik, ki fekete kalapját bal kezében tartja, jobbjában a most támasztékul szolgáló pálca. Mögötte távolabb talán egy tanára ügyeli a gondtalan fiúkat diszkréten.

Félig lerágott sóspereccel pózolnak a kamerának ugyanazok a végzett úrifiúk. Boldoggá tesz, hogy megmutathatom a világnak majomkodásukat. Azért Ferenc most is visszafogottabb. /több, mint egy órai munkámba került ennek a nagyon lepusztult ősi fekete-fehér képnek az életre keltése, de szerintem megérte!/

 Az Iparművészeti Iskola 1912.-évi keltezésű végzett diák oklevelével a zsebében és fél éves gyakorlati idejét letöltve Ferenc visszatér családi foglalatosságukhoz, az apja után Sándor fia örökölte asztalos üzemi tevékenységhez. Működik egy darabig a közös munka, de aztán elgondolásbeli, alárandeltségi gondok keletkeznek. A mind gyakoribb súrlódások feloldására az év közepe felé szinte kapóra jön egy lopakodó, a külvilág által generált, méreteiben páratlan, brutálisan feltartóztathatatlan erő, egy orbitális világrengés előszele, mely Ferencet is beszippantja.

Ez már az I. világháború előjátéka, melynek eszkalálódása elől menekülni csak keveseknek adatott meg a hazában! Elindul egy olyan léptékű és méretű változás az a még nem egészen 50 éves Osztrák-Magyar Monarchia államszövetség életében, amelynek 676.000 négyzetkilométeres területén, annak mind az 58 millió polgárát érinti és minden egyes családja életére döntő hatással van. E változás világméretű háborúban csúcsosodik ki, minek akkor ugyan még nem látható -de mi már tudjuk- sok évvel később való befejeztével új időszámítás kezdődik és ennek következtében új alapokon, újra kell definiálni közép-európai létünket.

Apai és anyai felmenőim közül minden megfelelő korú katonaérett és hadviselésképes ifjú részt vesz ezekben az elszabadult harcokban önként, vagy kényszerből szerte a Monarchiában, legyen az a keleti orosz-, a nyugati olasz fronton, vagy a délen a szerb-bosnyák vidéken. Van ki ezek közül nem jött vissza, távoli, idegen földben hősi halottként végezve, vannak kik sebesültként tértek vissza családjukhoz, eredeti foglalkozásukba és van, aki könnyebb sebesüléssel, de maradt a számára biztosabb jövőt jelentő katonai pályán. Ez utóbbi közé tartozott Ferenc nagyapám…

Juhász Ferenc nagyapám élettörténetét feldolgozó előző I. részben szüleinek kimerítően taglalt két életútja -előttem már kideríthetetlen módon- Budapesten összekapcsolódik. Sándor -két tanúval igazolt- későbbi apaságát bizonyító okirat tanúsága szerint Gizellával 1875. év óta „vadházasságban” élnek. Ha hihetünk ennek a dokumentumnak, akkor Sándor 16 éves, Gizella 18 éves korában érkezett Budapestre, azonnal összeismerkedtek és össze is bútoroztak. A két, nem távoli vidéki városból érkező, szinte azonnal kapcsolatot létesítő, a nagy Budapesten hirtelen egymás karjaiba zuhanó fiatalok esete azért gondolkodóba ejti az embert! Tán ismerhették egymást korábbról?  

Sándor anyja Dienes ágon kerékgyártó mesterektől származik, így szinte adott fia számára a fa örökölt szeretete, a jó kézügyesség, a gyors probléma megoldó képesség. A fa varázslatos világával és alakításával való ismerkedés elbűvöli és ebben látja jövőjét, élete kiteljesedését. Gyorsan, szorgalmasan tanulja segédként budapesti kiváló mesterektől a szakma fortélyait, szükség is van mind több és több műasztalosra a szédületesen fejlődő nagyváros korszerű bútor igényeinek kielégítésére. A tanoncévek alatt gyorsan kinövi a tradicionális normákat, újszerű elképzeléseinek megvalósítására saját üzletet képzel, amit szisztematikusan meg is valósít.

Gizella eleinte kötélgyártó iparos családból származó mesterségét próbálja hasznosítani, majd Sándorral való bensőségesebb kapcsolat kialakulása után ez a tevékenység visszaszorul főleg a gyerekek érkezése után.

Érdekes módon az 1875. évtől kezdődő első közös 15 évükről nem találtam semmilyen dokumentumot, hírt, vagy utalást, életükkel kapcsolatban csak spekulációkra vagyunk utalva. Viszont ennek a két embernek elő- és utóéletét ismerve nagyot nem tévedhetünk.

Dienes (Juhász) Sándor(Alexander) Mezőkövesd 1859. március 19. és Lachenmann Gizella Anna Eger 1857. október 26. eredeti születési anyakönyvi kivonata. A második szám a keresztelés napját jelöli. Alexander anyakönyvében látszik, hogy a keresztelő pap rutinos megszokásból a törvényes rubrikát jelölte, majd azt áthuzogatva ugrott a “telen”-re. 

Mielőtt elkezdem anyai nagyapám hihetetlenül kalandos és gazdag, több részre bontott életrajzát kötelességem tájékoztatni a közvetlen rokonokat, és más olvasóimat, hogy ez a történet az én verzióm, amit 2021 elején vetettem papírra. Tudom, hogy a történelmi távlat nem jelentős, de rajtam kívül már kevesen vagyunk, akik élőben is ismerhették őt, s tán csak egyedüliként állok, akik még valós emlékkel is rendelkeznek vitéz Juhász Ferencről. A legnagyobb hűséggel és elhivatottsággal próbálom visszaidézni és feldolgozni a jól dokumentált eseményeket. Teszem ezt, mint az anyai ágon örökölt Juhász dokumentum-hagyaték gazdája és kezelője.  Tudom, kicsit szokatlan így kezdeni egy életrajzot, de nem véletlenül teszem!

Egy olyan család egyik gyermekéről fogtok hallani, akinek szülei külön-külön két vidéki kisvárosi környezetből érkeztek. Olyan megvetett környezetből, amely számukra élhető jövőt nem nyújthatott, ahol folyamatos megaláztatásban, kirekesztésben részesültek mind a kisvárosi közösség, mind család részéről. A tőlük függetlenül keletkezett, zavaros múltjuk minden súlyos terhét vállukon hordták igaként, homlokukon megbélyegzettként évtizedekig. A mezőkövesdi Sándort fattyú születésének, a szigorú hadi közösség számára megbocsáthatatlan terhe, az egri Gizellát faképnél hagyó férje miatti gyötrő szégyen kényszerítette további sorsukat meghatározó elhatározásra egymástól elkülönülten. Életük ezen szakaszát elhagyva Budapestre migrálva kerestek új boldogulást, szabad elhatározásból. A kiszámíthatatlan sors szeszélye folytán egymásra talált két idegen, a múltjuk által rájuk mért csapásokat sikeresen maguk mögött hagyva, szorgalmasan dolgozva, egymást erősítve váltották valóra álmaikat a közvetlen századforduló előtti fejlődési forrongásban izzó, nagy szabadságú, befogadó, liberális magyar fővárosban. Szép életet adva és példás jövőt biztosítva mind a négy gyermeküknek, beleértve Ferenc László nagyapámat is. De ez azért nem történt ilyen egyszerűen!

Ajánlom Krisztiánnak, születésnapjára!

Gondolkodtam, a szokásos, semmitmondó telefon és e-mail küldésén kívül, mivel tudnálak köszönteni ezen a márciusi évfordulón, aztán Juhász ági családfánkat tanulmányozva, eszembe jutott valami, egy érdekes egyezés... Tudom, szereted távoli, ismeretlen felmenőink életrajzát, életük meglepő fordulatait, hűségesen olvasod is, ezért most megleplek egy történettel, remélem ez is elnyeri a tetszésedet, mint az előzőek... ilyen születésnapi ajándékot még úgy sem kaptál!

Tehát, ma - az írás időpontjában 2008.- március 19.-e van és ez a születésed dátuma. A további egyezés az, hogy nevezetesen Sándor napja van, és akiről írni szeretnék, azt szintén igy hívják...

Ha hiszed, ha nem, ugyanezen a napon pontosan 149 évvel ezelőtt, 1859. március 19.-én is született egy kisfiú Mezőkövesden, akit Alexander-nak, azaz Sándornak neveztek el... talán, mert ezen a napon született. Édesanyja, Dienes Anna sz. 1823. január 20. kinek szülei, nemes Dienes István és Puzsár Anna voltak. Anna a kisfiút későn, 36 éves korában hozta a világra. A másik szülő a keresztlevél tanúsága szerint Demeter János szabó. Akkor -kérdezhetitek- miért nem Demeterként anyakönyvezték az újszülöttet? Hát azért nem, mert Demeter János a kisfiú születése előtt 2 és fél évvel elhalálozott! De akkor mégis, ki a gyermek apja? Ez a jó kérdés!  Valószínűleg Annán kívül senki sem tudja biztosan, a családi hagyomány szerint alacsonyabb rangú ember, talán béres lehetett. Puff neki, szóval ez az egyik ős apánk!... A 19. század közepén, a "törvénytelen" gyereket ugyan megkeresztelték, de az "illegitim" -azaz, nem házasságban született- jelző komoly megbélyegzést jelentett mind az anya, mind a gyermek számára, amely később kihatott egész életükre. Ezért aztán az édesanyja után ő is Dienes lett, Dienes Sándor.

Kedves rokonok!

Engedjétek meg, hogy a történetemet a Buzássy család egy másik tagjával, Ifj. Buzássy László két évvel fiatalabb öccsével Buzássy Árpáddal folytassam, a két embersors kísérteties hasonlósága miatt, ahogyan Ti is látni fogjátok...

 A Monarchia III. katonai felmérési térképe 1910 körül készült.

Buzássy Árpád a család negyedik gyermekeként, látta meg a napvilágot a Zala megyei "Grosz Kanizsától" szinte karnyújtásnyira található Miháldon 1896. december 21.-én, majdnem napra pontosan 2 évvel László bátyja születése után. A családi boldogság határtalan volt, hiszen a Jézuska hozta az újabb kisfiút, bearanyozva 1896 Karácsonyát. Szinte látom a 8 éves Gizella, az 5 éves Mária repeső izgalmát, ahogy az új kis jövevényt vizsgálják Édesanyjuk karjaiban. A kisfiú a keresztségben Árpád Lajos nevet kapta, vajon a felmenőágban volt ilyen nevű előd, vagy csak a Honfoglaló vezérre való utalás arisztokratikus hangzása miatt? Én az előzőre tippelek, de megismervén id. Buzássy László nagy magyar szívét, ezt sem tartanám kizártnak...

Kedves Rokonok!

Miért ifj. Buzássy László életével kezdem a Családtörténetet? Olvassátok el, talán Ti is megértitek...

Gyermekkoromat végig kísérte a fiatalon, messze távolban, értelmetlenül meghalt szépreményű kántortanító feletti csendes, mély családi fájdalom. Jól emlékszem még Mariska nagymamám könnyes szemeire, valahányszor László öccsére terelődött a szó a családban. Homályosan, úgy tűnik, egy Ternopol nevű települést emlegettek, amely végső nyughelye lett... Aztán teltek múltak az évtizedek, szeretteink és a múlt tudói már rég itt hagytak bennünket, mikor családfa felkutatásba fogtam és érdeklődni kezdtem idősebb, egyazon ágról származó, több emlékezettel bíró rokonaimtól /Szatucsek Sándor, Tóth László és Tótmárton Tamás/, hogy emlékeznek, hol és milyen körülmények között halt hősi halált László bátyánk? Külön-külön, mindketten azt mondták, hogy az olasz fronton az Isonzó-nál. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog kicsit jobban utánanéztem. A róla szóló, fellelt anyagot és minden ismeretemet, az alábbiakban megosztom veletek. De, kezdjük az elején...

László a Buzássy család harmadik gyermekeként, 1895. január 6.-án született Buzássy László János József néven egy kántortanítói családban a Zala Vármegyei Miháldon. Világra jötte nagy boldogság lehetett a családban, a 7 éves Gizella és a 4 éves Mária /nagymamám/ után az első fiúgyermek, aki az édesapja után a László keresztnevet kapja elsőként és ezt használja a továbbiakban. A cseperedő kisfiú szerény, csöndes, apja hatására példásan hazaszerető, vallásos nevelésben részesül.