Ezen a különleges képen a megilletődött, komoly tekintetű Horváth család látható!  Az akkori nehéz idők minden gondja az arcukra van írva, legbelül azért mégis bizakodva tekintenek a kamerába. Meg van szeppenve mindenki, különösen az a 3 éves kisfiú, aki kezében kedvenc nyusziját szorongatva ül anyja ölében apja mindhármuk óvó ölelésétől övezve. A nagymama térdén nyugtatva, karjaiban tartja újszülött Edina unokáját, ki alussza az akkor még tudatlan csecsemők álmát, kis kezével arcocskáját félig takarva. A kép jobb szélén ül a gyerekek 65 éves nagyapja, Horváth István olimpikon fia boldogulásáért mindenre képes édesapja. A nagyszülők feje fölött, a fali tartón az a szép eozin versenytrófea látszik, amit már korábban megmutattam. Ó, istenem, már csak a képen látható két csöppség van az élők között! Akik közül az egyik tudósít az elmúlt idők dicsőségéről.

Az előző "A sportoló" című részből merített utolsó gondolatok igazítanak és vezetnek a továbbiakban.

A sporttal ezután sem szakítja meg a kapcsolatát, de már egy új életpálya kezdődik számára, amit az elkövetkező 40 évben minden erejével, odaadással, nagy felelősség-vállalással képvisel előszőr önmaga, majd később, alapított családja, született két gyermeke érdekében. De, nagyon is előre szaladtunk!

Térjünk vissza az akkori jelenbe! Fantasztikus sportkarrierje méltó zárásának tűnő egyiptomi kalandja után életre szóló kellemes emlékekkel visszatér a valóságba. Folytatja a még igazából el sem kezdett munkáját választott iskolájában és ami fontos, talán soha senkinek nem engedtetett, ilyen indulási nagyon-nagy ázsióval. Szeretettel, nagy odaadással végzi a benne hívők és gondjaira bízott kisdiákok oktatását, jó érzéssel, bizakodással tekint a jövőbe. Tanítás után minden rendelkezésére álló szabad idejét felhasználja szűkebb zalai pátriájának, szeretett Kisradai, Galamboki szüleinek, nagyszüleinek meglátogatására, szeretetének kifejezésére, kik találkozáskor boldogan borulnak lágyan ölelő karjaiba, széles vállára. Odaadásuk, szeretetük határtalan… hiszen ez a gyerek a világ csúcsára jutott! A mi vérünk! 

Kántortanító felmenői, apja és különösen - két édesfiát elveszített - nagyapja büszkesége és mindene, megannyi boldogságuk okozója, mellük dagad, szívük elgyengül neve hallatán, vizslatják az újságokat, keresik a nevét, bármilyen felőle érkező híreket.

Fotót készítettnek magukról, az egész családról, pihenődélutánjukon a zalai dombokon. Balról jobbra ül dédanyám, apám nagyanyja / Buzássy Lászlóné, sz. Léderer Magdolna a müncheni születésű lány/, mellette apám húga Magdolna, és nagyapja az én dédapám /Buzássy László kántortanító/, felettük áll anyja, az én nagyanyám /Horváth Dezsőné sz. Buzássy Mária/ és apja, Horváth Dezső, szeretett nagyapám. Aki hiányzik, az az én drága, jó apám, a fiatal atléta, büszkeségük és reménységük, Horváth István, kit dédanyám /az általam is birtokolt, már korábban bemutatott, bekeretezett képen tart a kezében és/ ölel magához, alig felismerhetően.

Bizonyára ez a kép némileg korábban készült, de ritkaságba menő hangulata, lenyűgöző indíttatása, családi szeretetre utaló bizonysága megindító számomra, bármikor is ránézek. Ki, az ki ne kívánna ilyen felmenőket magának!

Budapest polgármestere 1940. augusztus 1. hatállyal kinevezi elemi iskolai tanítóvá. A tanítói munka örömében és tiszteletében telnek a hónapok, az évek, egyre ritkább testgyakorlásra van csak lehetősége. De kondíciójának megőrzése érdekében még mindig igénybe veheti a MAC létesítményeit, amire fizikailag szüksége is van, bár élsportolói reményeket többé már nem táplál. Ő, aki annyit tett a magyar atlétika felvirágoztatása érdekében, ehhez már érdemben hozzájárulni a továbbiakban nem tud és nem is képes. Az általa bejárt életút önmagáért beszél! Sokat látogatja szabadidejében szüleit, nagyszüleit, földijeit szülőföldjén, a zalai otthonában Kisradán, szereti őket és minden erejével meg kívánja hálálni segítségüket pályája egyengetésében, támogatásában. Az 1940. év karácsonyát is velük tölti szülőfalujában Kisradán, az ajándék újdonságnak számító lemezjátszó és kellemes modern lemezek, no meg pár pohár radai-berehegyi frissen fejtett bor társaságában szép, meghitt, maradandó estét töltenek együtt a családdal szeretetben, a tájat ellepő és beborító hatalmas havazás és hó csöndes, békés nyugalmában. Ez az 1940. év karácsonya Kisradán.

Másnap reggel a ragyogó téli napsütésben, apja háza előtt apám csizmában, bricseszben, sapkában, zekében, cigarettával a kezében, magas hóban állva üdvözli a karácsony szent napját láthatóan elégedetten, boldogan, szeretett falujában Kisradán, szülőhazájában.

A kép felirata „Jazz gyerek” „1940. dec. 26.” talán arra utal, hogy ilyen lemezre szórakozhattak ennek az apró falunak a tanítói házában, az 1940. év szentestéjén. Bizonyosság híján, jó lenne ezt hinnem - nekem, közvetlen felmenőjüknek, a történet írójának - hogy igazából ez történt, a mai 2023. év januárjából visszafelé szemlélve. Soha nem múló hála a kép ismeretlen készítőjének.

Lassan sűrűsödnek a fellegek. Egyre érzékelhetőbbé válóan tör előre a nemzeti maszlaggal leöntött csodaszép piros-fehér-zöld propaganda. Aztán a propagandát idővel a cselekedet követi. Országon kívüli és belüli csúnya emberek piszkos gondolai nyernek teret és manifesztálódnak egyre durvábban. Megállíthatatlanul zuhan az ország a tisztesség elvesztése, helyrehozhatatlan tettek irányába. Többé-kevésbé látják, érzik az emberek a folyamatokat, de a nagy testvértől átvett hatékony propaganda mindent elsöpör. Főként, ha jóindulatunkat, odaadásunkat, támogatásunkat, majd életünket néhány elvesztett terület ideiglenes visszacsatolásával bagóért megvásárolta. Az ország ég a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” nemzeti irredentizmus, revizionizmus imádságában. Vissza mindent, amit elhibázott politikánk, nemzeti nagyjaink korlátoltsága, pökhendisége és önteltsége következtében elvesztettünk és egyébként is pokolba mindenkivel, aki megrabolt minket. A vak is látja, hogy ennek nem lesz jó vége! A világ nem ismerte el ezeket az adományként kezelt „spontán” területrablásokat és idővel nagy árat fizettünk érte.

Már jó éve háborús előcsatározások folynak Európában, a szomszédságunkban, melyet a náci Németország robbantott ki. A német hadsereg 1939. szeptemberében megszállja Lengyelországot, majd válaszul két nyugati nagyhatalom hadat üzen neki. Ennek ürügyén 1940 tavaszán Hitler betör Nyugat-Európába. A Szovjetuniónak több sem kell, szabad a gazda, 1940 júliusában annektálja pillanatok alatt a balti államokat. A fasiszta Olaszország sem tétlenkedik nekilódul Afrikának, ők Abesszíniát, mint méltó ellenfelet szemelték ki. Japán birodalomra törő tervekkel indul a térség gyengébbjei ellen és keleti kegyetlenséggel írtja, darabolja őket, míg teljes hatalomra szert nem tesz az ázsiai térségben.

Szóval az 1941. év nem jól kezdődik. Bár ennek némileg ellentmond a folyamatosan visszacsatolt területek felett érzett eufória, a németek és szövetségesei sorozatos háborús győzelmeiről szóló hírek. Nagy a bizakodás a honban, gőzerővel folynak a magyar háborús előkészületek, no meg a zsidótörvények cizellálása. Ámbár az Európai hadműveletek még kiscserkész akcióknak tűnnek a későbbi kiterjedéshez képest.

Nos ebben a környezetben kell folytatni a tanítást, helytállni a mindennapokban, feldolgozni a külső hatásokat és lelket önteni, útmutatást adni a tanítványainak. Telnek az évek egyre jobban nő a bizonytalanság, japán bekapcsolódásával az eszkalálódott helyi háborúk világméretűvé váltak és már csaknem mindenki lő, mindenkire. A kezdeti győzelmi mámornak már nyoma sincs, a támadás lassan átfordul védekezésbe minden fronton, a sorozatos vereségek után már a túlélés a tét. Kísértetiesen hasonlít a helyzet a 25 évvel korábbira, de ha lehet, még hatványozottabban. Kétségbeesett kapkodás kezdődik, minden anyagi és emberi tartalékot bevetnek. Ez a hullám Horváth Istvánt sem kerüli el.

A téli Várban díszőrséget álló fegyveres, rohamsisakos katonák közül apám a tisztje mellett álló termetes, első legény. Tolnai Világlapjában megjelent kép

Zászlós rendfokozattal katonai szolgálatra vezénylik 1944 közepén a Központi Testnevelési Intézethez, mint atlétikai szaktanárt. Ez a megbízatása tiszavirág életű, mert a front közeledtével pánikszerűen feloszlatják az intézetet. Szeptemberben áthelyezik a jutasi hadapródiskolába ugyanolyan minőségben. A harcok vészjósló közelsége és Budapest lassú körbezárása miatt a helyzetük - mint, nem harcoló egységnek - már tarthatatlan, ezért az iskola teljes személyzetével 1944. decemberében nyugatra távoznak. Legalább volt annyi eszük! 

Ez az utolsó, a még regnáló rendszer által részére kibocsájtott 1945. évre érvényes, fényképes katonai igazolvány. Ezt a fényképes okiratot 1945 januárjában állították ki Horváth István zászlós részére. Látni, hogy már átköltözött a megszüntetett iskolából és a még regnáló „Kinizsi Pál honvéd tiszthelyettes képző iskola” kötelékében teljesít szolgálatot. A frissen kiállított igazolványnak azonban itthon már nem sok hasznát vette, ellenben fogságba esésekor, valamint hazatéréskor bármilyen elszámoltatási hatóságnál jó szolgálatot tett, bizonyítva, hogy harcoló alakulat tagja nem volt és fegyveres összecsapásokban sem vett részt. Politikailag kikezdhetetlen.

Az iskola rendezett távozásával nyugatra megszűnik a kapcsolat vele, innen senki, még én sem tudom hol és mi történt arrafelé velük. A következő hír az, hogy 1945 április 23.-án, szervezett akció keretében, amerikai fogságba esnek. Ez az eltelt jó négy hónap vakfolt számomra és legnagyobb fájdalmamra már nincs kitől megkérdeznem!

Az amerikaiak a leghírhedtebb francia fogolytáborba szállítják őket, amit Mailly le Camp-nak hívtak, ahol zömében magyarokat tartanak fogva, franciák gyűlöletétől övezve, nácibarát utolsó csatlósként kezelve. A 80.000 összezsúfolt, ebből 30.000 magyar vászon sátrakban, fagyos, puszta földön fekvő fogoly - főtisztek, tisztek, altisztek, közkatonák - élete, élelmezése, orvosi ellátása későbbi híradások szerint rosszabb, mint a Föld túloldalán fekvő, rémes Gulágon. Ott legalább dolgozhattak szegények és a munkájukért némileg jobb ellátást élvezhettek. Apámnak nagy szerencséje volt, hogy élsportoló létének köszönhetően nem halt bele az embertelen éheztetésbe, az aktív embereknek halált jelentő munkanélküli semmittevésbe, állatnak tekintett létükbe… amit többször emlegetett életében. Sok idő telik így, aztán ősz vége felé nagyon jó hír érkezik a bizonytalanságban elcsigázott foglyokra nézve. Az új magyar kormány politikai lépései következtében a fogjok katonai és politikai átvilágítása után az első igazolt csoport október 14.-én vasárnap már elhagyhatja a tábort. Vonattal Salzburgon, Sopronon át jutnak haza. Ebbe a csoportba még éppen belefért Horváth István zászlós is.

Csontváz-soványra fogyva, 40 kilóval könnyebben 1945.október 27.-én lépi át a szülői ház küszöbét Kisradán. Az őt alig felismerő, könnyekben kitörő anyja gondos, szerető feltáplálásának köszönhetően pár napos regenerálódás után rendbejött. Szinte hihetetlen, de november 1.-én már felvette a munkát és tanított is a régi helyén, a budapesti Diana úti iskolában. Önéletrajzában megemlíti, hogy még ugyanaznap belép a pedagógusok szakszervezetébe is.

A bal oldali kép egy igazolás, amely 1946. február 18.-án kelt, hogy hadifogolyként a Mailly le Camp hadifogolytáborból jött. De előtte még átesett egy, akkor kötelező, háborús tevékenységet nyomozó átvilágítási ellenőrzésen, aminek megfelelt, és „simán igazoltak” írja. Ez volt akkor a sajátos "Személyazonossági igazolvány" a későbbi szig. elődje. Azt nem tette hozzá, hogy az igazolvány kiállítója rossz születési dátumot írt a dokumentumra…

Soha, semmilyen pártkötődése nem volt, nem politizált, mint teljességgel laikus csöppent bele ebbe a megváltozott világba. De mint felvilágosult, értő ember azért teljesen tájékozatlannak sem volt mondható, Híve az új szelek generálta változásnak. Ennek tudatában 1946 elején belép az Sz.D.P.-be /Szociál Demokrata Párt/, majd az egyesülés előtt 1948. március 18.-án átlépett az M.K.P.-be /Magyar Kommunista Párt/ s a felülvizsgálat után az M.D.P. /Magyar Dolgozók Pártja/ tagja lett. Amelynek az 1956-os eseményekig tagja is maradt. Eddigi életútja fényesen bizonyítja, hogy nem volt egy megveszekedett felforgató forradalmár, de alapvetően, változást kívánó vágya vezérelte döntésében. Nem számításból jövő pártigazolása akaratlanul is,a későbbiekben pozitívan befolyásolta pályáját, előmenetelét. Egy ideig...!

A Budapest székesfőváros Igazolói Bizottsági 3872/II számú határozatában Horváth István 1910. -ben Kisradán született szfőv. tanítót Igazoltnak tekinti. Mármint a háborús bűncselekmények, atrocitások alól. Kelt 1946. február 22. napján. Ez alatt három cirkalmas aláírás. Akkor még ilyen is kellett a léthez.

Ám Horváth István élete nagy fordulópontját jelentő változás kapujában áll. A háború által a fiatal emberektől elrabolt, évekre eltemetett, szunnyadó érzelmek, újból előtörnek, ezek kiáradását nem lehet visszafogni, az emberi természettel összhangban lévő feltörekvő érzések, egészséges vágyak utat követelnek maguknak. Az intézetben dolgozó Horváth tanítónak megakad a szeme, megismerkedik és lassan közelebbi kapcsolatba kerül az iskolában tevékenykedő egyik fiatal tanítóval, egy kicsi, filigrán, de nagyon helyes, csinos és okos, 14 évvel fiatalabb, Juhász Edina nevezetű alsó-tagozatos kolleginával, aki elbűvölő bájával, arányos apró testalkatával, kedves tekintetével megigézi ezt a hatalmas, de mégis gyengéd embert… aki később életre szóló társa lesz jóban és rosszban. Ő lesz az én anyám!

Az esküvőre 1947. július 12.-én szombaton, apám 37. születésnapján kerül sor. A képek a háború utáni újra induló világ boldog perceit, az emberek élni akarását idézik. A képen szereplő összes rokon a legjobb ruháját viseli, és méltó komolysággal viseltetik a kamera előtt. Akik nem ismernék fel őket: balról jobbra Dunci, anyám bátyja, előtte Mária, ifjú felesége, Gálóczi Ernő nőorvos, Sziklai Mária férje, ki előtt kislánya Ildikó, fölöttük a Vajdaságból áttelepült Mária testvére Ella, mellette férje, aztán anyám és apám. A kis ember anyám apja, a híres Juhász Ferenc, mellette közvetlenül szép kalapban imádott felesége Margit nagyanyám, ő mellette Mészáros Lajos, a mi kedves Lajó-bánk a helyre kis fejfedőjű feleségével, Sziklai Magdolnával, aztán Mászáros Lajos öccsének Mészáros Bélának a felesége zárja sort, akit mi - gyerekek - csak Babu néninek ismertünk. Ez volt anyám rokonsága.

Sok boldogság és mosoly továbbra sem látszik az arcokon, mindenki komoly és megilletődött … az ifjú férj rokonsága még szomorúbb, mint az aráé, pedig hosszú utat tettek meg Zalából Budapestre. Balról a kalapos hölgy Sziklai Mária, Gálóczi Ernő hitvese, mellette Horváth Dezső, az ifjú férj apja a leendő nagyapám, apám jobb karjában Magdolna húga. A pap és apám között feltűnik megint Babu néni. A pap és anyám között az ő apja, a későbbi, szeretett Juhász nagyapám, kit mi, gyerekek csak „Papának” szólítottunk. A háttérben ismét Gálóczi Ernő, előtte az ifjú feleség anyja Margit nagyanyám fehér babos ruhában, a kislány ismét Gálóczi Ildikó anyám unokatestvére. Felette nyakkendőben Juhász Ferenc bátyja, oldalán fehér kalapos feleségével Máriával és mellette, anyám nagynénjével, Lenával.

Az iskolai nyári szünidő lehetőséget kínál egy terjedelmesebb időtöltésre, amit akár nászútnak is nevezhetnénk, az ifjú férj szűkebb pátriájának megismerése a cél. A meghívás kiterjed a Juhász szülőkre is, számukra az ismeretlen Dél Balaton és a zalai dombvidék beutazása igazi kalandnak tűnik. Az utazás első állomása Keszthely, a család gyenesdiási örökségének és a csodás Balaton legdélebbi részének megismerése. Az akkor már méltán, a kiépítéséről híres, szomszédos vonyarcvashegyi strand balaton-vize szolgált hűsítő hátteréül a családjának,valamint a fonyódi kiránduló-hajós átkelés györöki hajókikötőbe érkezésének fotón megörökített pillanata. Boldognak, bizakodónak látszik apám újdonsült családjával, drága, fiatal, kivirágzott, szép feleségével.Ne mulasszátok el a két fenti képre meg ide klikkelni!

Pár napig a helyi gyökerekkel rendelkező Horváth szülők élvezettel teljesítik legjobb tudásuk szerint boldogságban úszó szeretett fiúk és új, esküvel fogadott családjának minden kívánságát. Annak a fiúnak, aki annyi időn át dagasztotta mellüket büszkeséggel, és annyira rászolgált a boldogságához vezető út megtalálására, az oly régen várt megállapodásra, a családalapítására. Teljes szívükkel, minden odaadásukkal támogatják mesébe illő pályát bejárt, hírneves gyermekük boldogulását.

A Balaton élvezete után a zalai dombvidékre utaztak apám szűkebb világába és annak értékeinek megízleléséhez. A csodás zalai dombvidéken elterülő szőlős, a Berehegyi présház bora és bűvös környezete megihlette művészlelkű, bámulatos rajzkészséggel megáldott Juhász nagyapámat, ki a motívum szépségének nem tudott ellenállni.

Ez a máig féltve őrzött, hosszú évtizedek mostoha körülményeinek kitett, mára már viharvert, bekeretezett krétarajz született tőle. Felirata: „BEREHEGY RADA 1947. ÖREG SZIVAR”, /A teljes mérethez klikk a képre/ Az elnevezés, amely valószínűleg a két örömapának az egymás társaságában eltöltött kellemes időtöltésére, egymás kedves becézésére utal pár pohár berehegyi pincehideg, zamatos zalai bor elfogyasztása után. Remélem innen a távoli jövőből, hogy így történt…  és egészségükre, örömükre szolgált mindkét részről az életük annyi hányattatása után! Legyen áldott mindkettőjük emléke! Mekkora öröme lenne a mának… pár pillanatot együtt tölteni velük s megölelni őket az akkori valójukban!!!

Ilyen papírra álmodott és megvalósított rajzot egyébiránt csak egy művészi vénával megáldott ember tud létrehozni a pillanat csodás ihletésében!

A mézeshetek után a fiatalok visszatérnek munkájukhoz az iskolába és elkezdődnek a dolgos további hétköznapok. Tanítanak és szeretik egymást a háború utáni kiéhezett, újra boldogságra áhítozó világban. A Gaál utcai lakást apám feladja és kérésére a kerületben a Déli -pályaudvar közeli Greguss utcában utalnak ki számukra lakást, amely már megfelel az esetlegesen érkező gyerek/ek/ számára is. Ezt jól tették, mert minden kétséget kizáróan ifjú felesége, Edina várandóssága is sarkallta őket. A kisgyerek érkezésére egészen 1948. április 29.- este fél 10 óráig kellett várniuk, mikor is megszületett István fiúk, azaz e sorok írója.

A boldog család az új jövevénnyel szülőhelyén Pestszenterzsébeten.

Már 1948. május 13.-án „Horváth István népiskolai tanító családi pótlék”-ot kérvényez a munkáltatójától, a főpolgármestertől. Meg is ítélnek neki májustól havi 18 forint családi pótlékot, valamint havi 15 forint lakbérsegélyt. Ejha! Ennyit értem akkor!

Érdekességnek álljon itt egy 1950. februárban keltezett levél Budapest Főv. Polgármesterétől, melyben értesíti, hogy a 4. fizetési fokozatba sorolta be. Kifizethető illetménye: 658.- forint. Születésem után két évvel. 

A következő két évben a Déli-Pályaudvartól a Svábhegyig ingázva élik a nevelő közszolgák dolgos életét figyelmüket munkájukra, odaadásukat és minden szeretetüket kicsi gyermekük fejlődésére fordítva. Ebben nagy segítségükre van a házban lakó Erzsi néni, ki hosszú dajkaságot vállalva, több éven át lelkiismeretesen gondozza István fiúkat. Az meg ennyi év távlatából is szeretettel gondol a szeretett, kedves nagyon idős nénire. Aztán 1950. szeptember 19.-én érkezik egy levél a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságától. Melynek tárgya: Horváth István nevelő igazgatói megbízása. Kinevezik a XII. ker. Városmajor utcai általános leányiskola igazgatójának.

Gyökeres változás áll be a család életébe. A budai Városmajor területén épült, az akkor már méltán hírneves temesvári származású Kós Károly építész által álmodott, tervezett és 1913-ban befejezettre épített iskolában, minek együttesében óvoda, kiegészítő épületek és szolgálati lakások is rendelkezésre álltak, nos itt kapott igazgatói lakást az újonnan kinevezett intézményvezető Horváth István édesapám. Édesanyám is iskolát változtatott, lejött a Sváb-hegyről, ő a szomszédos, XII. kerületi Csaba utcai általános iskola 2.-3. osztályokat vivő osztályfőnök tanítója lett, majdnem 35 éven át. Ez a Városmajor utca 59/b sz. lakásuktól 15 perces sétára van, nap-mint-nap, oda-vissza, míg ott laknak. Több, mint 20 éven át.

Megnyugszanak, boldog a család! Révbe értek, elérték, amiért annyit küzdöttek! Azt művelik főfoglalkozásban amire mindig is vágytak, van felelősségteljes állásuk, van elfogadott szakmai és politikai beágyazódásuk az újonnan létrejött, megváltozott világban és ezeken felül van jó minőségű, irigylésre méltó, tágas lakhatásuk, kiegyensúlyozott életük és főként, kiért élni érdemes, egy imádni való gyermekük...

A kép Istike fiúk első karácsonya előtt pár nappal készült. Szülei büszkén vitték a fotószalonba, majd küldték a képet utána karácsonyi ajándékként a rokonokhoz.

Boldogok, de mindezzel óriási felelősség is társul, résen kell lenni, mert olyan világ közeleg, ahol mindenki gyanús, aki él és tesz valamit. Hébe-hóba már hallani, hogy elkezdődtek a megfélemlítések, a tisztogatások, a fekete autós, fekete öltönyös elvtársak éjszakai, begyűjtő túrái. Sok mindenről suttog a város… nem árt az óvatosság! Aki nem tett semmi rosszat, az sincsen biztonságban. 

A Ratkó-korszak kiteljesedése előtt, attól függetlenül, megszületik második gyermekük, 1951. március 4.-én, vasárnapi napon. Ez egy kislány, aki az édesanyja nevét kapja, ő is Edina lesz. Édesapja ekkor már hamarosan, lassan 41 éves.

A kép az új kis jövevény érkezésének tiszteletére összegyűlt, kiterjedt családot mutatja. Jobbra a második unokájuk születése alkalmából budapesti látogatásra Keszthelyről érkezett nagyszülők, a nagymama karjában az újszülött 11 napos Edinával. Balra apám, anyám ölében meg én ülök, három, évesen bal kezemben egy nyuszit szorongatva.

Az idősebbek bizony még jól emlékeznek a budapesti "Mosoly Albuma" gyermekfotó szalonra, egyéb lehetőség híján ez volt az egyetlen hely, hol megörökíthették a szülők gyerekeiket. Maradandóan jó minőségű képeken.

Még ugyanabban az 1950. évben Horváth István iskolaigazgató apám nagy elhatározásra jut! Érez még magában annyi erőt, elhivatottságot, hogy tovább fejlessze magát, a saját és családja érdekében beiratkozzon az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola esti tagozata 4 éves képzésére, matematika-kémia szakterület elsajátítására. Becsülettel végig csinálja és az erről szóló 98/1955 sz. oklevelet 1955. július 15.-én kapja kézhez, melyben általános iskolai szaktanárnak nyilvánítják. /klikk a képre/

Oklevele átvételével közel egyidőben 1955. augusztus 29.-én a XII. kerületi V.B. elnök megerősíti iskolaigazgatói pozíciójában.

Boldog idők járnak a Horváth család felé! Az élet megajándékozza őket - megannyi gyötrődéssel átélt háború izgalmai után - egymásra találásukkal, kialakuló szép családdal, cseperedő nagyon szerethető gyerekekkel, a biztos jövő ígéretével. A két különböző indíttatású és gyökeresen más múlttal rendelkező ember - a férfi és a nő - egymás iránt érzett mély szerelme, majd szeretete és segítése leküzdi az előttük tornyosuló akadályok zömét, minden energiájukat boldogulásuk, érvényesülésük, figyelmüket pedig gyerekeik felé fordítják. No, meg mindkét oldali felmenőik felé, akiktől minden segítséget megkaptak közös életük indulásában, alakításában.

Álljon itt néhány kép reménységük, büszkeségük forrásáról, szemük fényéről, a cseppnyi két gyerekről, akikért megérte annyit várni és küszködni. A sors nagy kegyben részesítette őket!

A jobb felső kép Balatonakarattyán készült anyám Lena nagynénjééknek a nyaralójában 1950. augusztusában. Anyám ölében én magam lennék 2 és fél évesen. Emberi számítások szerint akkorra a húgom már megfogant. A felső, bal oldali kép a 3 éves megszeppent, szépen öltöztetett kisfiút mutatja, húga megszületésének napjaiban. Alul a Jézuska ajándékát boldogan szorongató gyerekek 1953. év karácsonyán. A már lassan iskolaérett Istike nagyfiúknak kijáró dömperrel, mellette Hugica kinek új babájáért csillog a szeme.

Kedves emlék tolakodik elő: Az 50-es évek derekán lehetett, hogy apámmal késő tavaszon a margitszigeti stadionba, a MAC egykori atlétikai klubjának székházába látogattunk valamilyen ügyben. Dolga végeztével jött a csattanó: megkérték apámat, hogy, ha már ott van,  bíró híján vezessen le egy rangos futball mérkőzést, különben az elmarad. Nem tudott nemet mondani, elvállalta. Kapott egy sípot, ledobta a zakóját felgyűrte az ingújját és hosszúnadrágostól, utcai cipőstől kezdte dirigálni a meccset. Eléggé komikusnak hatott! Én a gyér közönség között a lelátóról figyeltem a történéseket. Ott tapasztaltam meg közvetlen belülről, hogy milyen az, mikor a szurkolók nem értenek egyet a bírói döntésekkel. Finoman szólva! Már 7 évesen sajnáltam szegényt és forrt bennem az indulat tehetetlenül.

Az Oktatásügyi minisztérium KÖZNEVELÉS folyóiratának XII. évfolyama, 1956-ban megjelent számaának 247. oldalán olvasható szülői levele. Nem kell kommentálni...  

 Az 1956. év baljós előjelekkel indult. A január 12.-én kora reggel kipattant 5,6-os erősségű dunaharaszti földrengés nagyobb rémületet, mint károkat okozott a családban, az iskolában. A mozgó bútorok a csillár, az elmozduló székek, asztalok kísérteties hangja, az itt-ott lepotyogó vakolat ijesztgette az ébredező gyerekeket és szüleiket. Az iskola nagyobb sérüléseket nem szenvedett kisebb külső repedésekkel megúszta a földmozgást.

Az utolsó kép amelyen együtt látható a három generáció, a Horváthok. Mindez 56 tavaszán a diási szőlősben barackvirágzás idején.. 

Aztán elérkezett az a bizonyos október, mikor már egy szikra is elég volt a robbanáshoz. Ez a szikra október 23.-án Gerő Ernő /nagy tapasztalatú, mindenre kapható kommunista haramia/ által keletkezett, aki az elégedetlenkedő egyetemistákat, munkás tömegeket, értelmiségieket, szervezeteket nemes egyszerűséggel "lecsőcselékezte" és fegyveres megtorlást helyezett kilátásba. Ezen a budai Bem térre szervezett tüntetésen apám is részt vett és lelkesen, ugyanakkor ijedten tért haza és mesélt a történtekről. Az azt követő eseményeket mindnyájan ismerjük, viszont emlékszem néhány érdekességre. Mi fiatal gyerkőcök nagy kalandként éltük meg a tanítás hirtelen szüneteltetését és a ház lakói apraja-nagyjának az óvoda szenespincéből kialakított ideiglenes óvóhelyre való kollektív leköltözését és pár napos életét. A harcok miatt jó két hétig szünetelt a tanítás. Erre az időszakra a felnőttek már egészen otthonossá varázsolták szénszagú menhelyünket. Nappalok folyamán pár órát az első emeleti lakásunkban voltunk szükségleteinket intézve, viszont az éjszakákat szigorúan a pincében töltöttük, ami alól kivételt csak esténként az elsötétített lakásba apámmal nesztelenül felsurranva, nagy bizakodással a kis, öreg bakelit rádiónk fölé hajolva a "Szabad Európa" rövidhullámú adó bíztató, bár erősen zavart híreinek hallgatása jelentette. Mindenki csak reménykedett! Apám is! A mai napig visszacsengenek szavai, amit mondott, csak nekem és ott: "Meglásd Isti, szép, jó világ jön!" "Bejönnek az amerikaiak..."

Különleges helyzetben volt az iskola, mert a forradalom egyik gócpontjának számító Moszkva téri és a Széna téri ádáz harcok, a Déli pályaudvarról áttolt, barikádnak használt vagonokkal nagyon közel voltak a Városmajorhoz. A gondokat tetézte, hogy a Kis-Sváb hegyről lőtték ágyúval a Moszkva-Széna teret erődnek haszáló, elsáncolt felkelőket, a bombák az iskola felett repültek el. A sűrű robbanások miatt apám féltette az iskola állapotát, ablakainak épségét, ezért bentlakó hivatalsegédeivel együtt napi rendszerességgel nyitogatták és zárták a többszáz ablakot nyolcéves fia lelkes közreműködésével. Minden egyes tanterem tábla feletti falán díszelgő Rákosi-címert, mely a szovjet tagköztársaságok mintájára készült gipszből, már az első napokban nagy buzgalommal dobálták ki szép ívben a tantermekből a hivatalsegédek a Városmajor utca flaszterjára e sorok, akkor 8 éves írójával egyetemben. Nagy büszkeségükre a gipszportól csak úgy fehérlett az utca. Így született akkoriban egy aktív, gyerek ellenálló, úgymond, 56-os forradalmár!  A Városmajor utcában átvonuló, nemzeti színekre átfestett szovjet tankokban ülő magyar honvédek boldogan integettek a velük szimpatizáló, együttérző lakosságnak, így nekünk is. Örültek a sok hazafi vére által kiharcolt pillanatnyi szabadságnak az óriás, keleti zsarnok ellen.

Feltolulnak még átélt emlékképek 56-ról az akkori 8 éves gyermek emlékezetéből. A harcok közti szünetekben is élni kellett. Apámmal két naponta lesétáltunk a fegyverek csitultával kialakult szünetben délelőttönként a Csaba utcai sarok környékére, egy kis helyi, utcára nyíló pékségbe kenyérért. A garázsszerüen nyitott széles bejárat mögött sürögtek a pékek, inasok és formázták a nyers kenyereket gyékény szakajtóba kelni, majd abból kifordítva és bevagdalva, tolták hosszú lapátjaikkal a hatalmas fűtött kemence méretes szájába sülni. Fantasztikusan inycsiklandó illatok szállingóztak a környéken. Mindezt az utcáról is látni, érezni és követni lehetett. Az akkori idők igézetének ritka boldogsága!

Nos elindultunk és mielőtt a kis pékséghez értünk volna, a Szamos utcai sarkon nagy, hangos tömeg verődött össze. Tudni illik, hogy ez a nagyobbacska földszintes ház szolgált a helyi ÁVÓ központjául, valamint a kerületi megtorlások, begyűjtések itt szerveződtek, innen indultak. A spontán összegyűlt, feldühödött emberek mindenképpen bosszút állni, lincselni akartak, egymás után rángatták ki a bent lévőket, taszigálták, köpködték, ütötték őket. Sorba állították azokat az épület falánál, ők meg rémülten várták a sorsukat. Mi ekkor értünk oda. Láttam, hogy apám bátran közéjük állt és próbálta csitítani a tömeget az utcai vérengzés elkerülése érdekében. Kérte, hogy bízzák az ítéletet hivatalos szervekre, ne mocskolják be kezüket. Apámat ismerték és tisztelték a környékbeliek, némi huzavona után elfogadták kérését, a tömeg még sűrű szitkozódások közepette, lassan feloszlott. Ki-ki ment a maga útjára, a bűnösök pedig megmenekültek... Hát ilyen is volt az én apám! Senki ne gondolja, hogy a legcsekélyebb módon is szívén viselte az elnyomó rendszer szolgáinak sorsát! 

Miután a politikai manőverek és a sikeres harcok hozadékaként az oroszok - bocsánat, szovjetek - kitakarodtak Budapestről békés, eufórikus hétvége következett. Vasárnap, október 28.-án őszi, verőfényes napsütésben szépen, ünnepien felöltözve kisétált a családunk a rommá lőtt, tank és ágyútemetőnek tűnő Moszkva tér és a villamos síneken hegyén-hátán álló, romos, szétlőtt vasúti vagonok Széna téri megtekintésére. A környék teljes, golyó ütötte feldúltsága mégis a felszabadultság boldog, eufórikus érzetét keltette, a fiatal 15-18 éves géppisztolyos suhancok mosolyogva rázták ismerőseik, civil gratulálók kezét. Apám is találkozott több volt tanítványával, boldogan, aggódva, óvó szavakkal intette az elhamarkodott hevességtől őket. 

A harcokról szóló információnak nem voltunk híján, mert az iskolával szemben volt a városmajori Szívklinika, ahova a sűrűn érkező, sebesülteket szállító mentőautók személyzete minden aktuális hírrel ellátta a nekik drukkoló érdeklődőket. Aztán nemsokára, november 4.-én hajnalban éktelen zajra ébredtünk, csak úgy remegett a ház. Mikor felocsúdtunk tudatosult, hogy elindult a szovjet invázió. Több irányból támadtak Budapestre. Az egyik tankhadosztály a Szilágyi Erzsébet fasor felől közelített. A vonuló harckocsik éktelen dübörgése, lánctalpaik sikító csikorgása az utcakövön hatványozott mértékben verődött vissza a házakról és zúdult át a Városmajoron keresztül mihozzánk.

Már nem volt értelme további ellenállásnak. Bevégeztetett, hamarosan csönd lett! A birodalom leteperte az ellenállás utolsó morzsáját is. A szabadság és a függetlenség kiharcolása érdekében rengeteg fiatal hazafi vérét követelő harcok véget értek. Kisvártatva a gyilkos szovjet birodalom irányítása alatt létrejövő új hatalom engesztelhetetlen megtorlása szörnyű következményekkel járt! Menjen ki valaki a Farkasréti temető 2. parcellájába, ott megláthatja az 56-os elesettek és a megtorlások áldozatainak tömeges sírjait. Tudom, mert egy évvel később arrafelé temettük drága Juhász nagyapámat is. Mindig csöndben, meghatódva mentünk a fiatal fejfák százai közt.

A november 4.-i fegyvernyugvás után anyámat izgatta, hogy szülei felől semmilyen hír nem érkezett, nem tudta mi történt velük a forradalom időszaka alatt Erzsébeten. Ezért aztán elhatározta, hogy 8 éves fiával, azaz velem, gyalog nekivág, elindul a városon át és a Duna folyón keresztül a messzi Pesterzsébetre. A 12 kilométeres egész napos gyalogút során átkeltek a szétdobált tönkrement fegyverek, ágyuk és a jobbra-balra hulláktól hemzsegő Szabadság hídon. Aztán a Corvin-köz és a Kilián laktanya ádáz harcok nyomait viselő romba dőlt falai előtt haladtak a Petőfi híd irányába, majd tértek le a Soroksári útra, ahol és még jó két hosszú óra gyaloglás várt rájuk. Késő délután érték el biztonságban Edina szüleinek és rokonainak erzsébeti, Attila utcai otthonát. Nagy volt az öröm, hogy az ottaniak épségben élték át az eseményeket. Pár napot maradtunk.

Tán nem mindenki előtt ismeretes, de a forradalom kioltotta Rákosi-féle sztálinista mintára szervezett MDP /Magyar Dolgozók Pártja/ életét is tagjai tagságának megszűnésével együtt. Az MSZMP néven új pártot alakító Kádár féle társaság bősz toborzásba kezdett, főleg az előző tagság körében. A felkérés elérkezett Horváth Istvánhoz is. Ám az elmúlt 8 év bizonytalanságban, hazugságban, erőszakban, rettegésben, rémálomban, néha terrorban eltöltött időszaka nyomot hagyott benne és nemet mondott a pártba való inspirálásra. Belülről ismerte a rendszert és nagy csalódás volt számára. Nem erre vállalkozott 48’-ban. "Pista, a kerület összes igazgatója téged figyel, ha te belépsz ők is követnek!” – győzködték. Ő kitartott, a többiek nem! Az összes kerületi iskolaigazgató MSZMP tag és káder lett! Rajta kívül! 

Eleinte nem, de aztán minden módon éreztették kívülállóságát. Sőt akcióba is lendültek! Politikai nyomásra 1957 tavaszán a kerületi oktatási osztály fel akarta menteni igazgatói funkciója alól. Magyarán, ki akarták rúgni! Most kell elképzelni a lehetetlent: a Városmajor utcai leányiskola szülői munkaközössége megtorpedózta az akciót, kiállt szeretett igazgatója mellett és panasszal fordult az akkori Kállai Gyula művelődésügyi miniszterhez, aki „megvizsgálta az ügyet” és mivel nem talált „az igazgató magatartásában olyan indokot fennforogni, ami igazolná az igazgatói funkciója alóli felmentését”. Intézkedik, hogy „Horváth elvtárs változatlanul maradjon iskolája élén”. A Művelődésügyi Miniszter saját, címeres, fejléces, 1957. július 19.-én kelt levelét egyenesen Gyenesdiásra címezi, további jó pihenést kívánva. /Klikk a képre/ Paff!  Ez aztán a fehér holló!

Igazgatói poziciójában ilyentén megerősítve újult erővel veti bele magát a munkába, óriási belső támogatástól és széleskörű tanár-szülő szimpátiától övezve. A szokásos évnyitó beszédére, az új tanév köszöntésére az iskola diákjai, tantestülete előtt, szülők jelenlétében ünnepélyes körülmények között, a harmónium mögött álló karénekkórus lelkes szereplésével az augusztusvégi későnyárban kerül sor, mint mindenütt az egész országban. A helyi ünnepség helyszíne a Városmajori utcai iskola focipálya méretű hátsó udvara.

Egy időre elültek a hullámok, sőt 1961-ben ideiglenes jelleggel megbízzák apámat a szomszéd Acsády Ignác utcában lévő Kaffka Margit nevelőotthon igazgatói teendőinek ellátásával is.

Az egyre nehezedő politikai nyomást úgy oldják fel a családban, hogy anyám kérvényezi az MSZMP-be való felvételét, amit sikeresen meg is kap. Röhejes módon az aktuális politikától legtávolabb álló, legkevésbé elhivatott, figurát játszó személy lesz a család „villámhárítója”,

A sok idegesség és az állandó stressz kikezdi apám egészségét. A néhai fulladás, az erős izzadás, a szapora pulzus, az időleges álmatlanság, az éjszakai nyugtalanság mind a pajzsmirigy működésének rendellenességére utalnak a kivizsgálások szerint. Egyeztetés után befekszik a lakásával szemben lévő Szívklinikára és 1958. november 12.-én dr. Tóth József operálja sikerrel a strúmáját, akivel aztán életük végéig jó barátok lesznek.

A XII. kerület már akkor is Budapest egyik kiemelten elit, frekventált lakóhelyének számított. Zömében tehetős polgárok, minisztériumi tisztviselők és nagy számban pártfunkcionáriusok, valamint az ország akkori irányításában más, jelentős szerepet játszó személyek lakták családostól megannyi iskolás korú gyerekkel. Ezeknek a lánygyerekeknek egy részét az akkori nagy hírű, széles vonzáskörzetű Városmajori iskolába iratták be és járatták. Így aztán magától értetendőnek mondható az a jó kapcsolat, ami a gyerekek szülei, azok oktatói és az iskola igazgatója között alakult ki. Persze néha ez a kapcsolat egy nagyon vékony jégnek bizonyult, de született néhány időt álló, jószándékú viszony is, a napi életben hasznos és politikai támadások ellen is nagyfokú védelmet nyújtva. Láthattuk, mekkora érdekérvényesítő szereppel rendelkezett egy akkori Szülői Munkaközösség. Ez a Horváth István pártonkívüli igazgató édesapám részére több oldalról megtámogatott politikai és erkölcsi védelem működött egy ideig.

Aztán 1963 nyarán már ez is kevésnek bizonyult. Horváth István igazgatói megbízását visszavonták és egyidejűleg megbízták az összevont iskola igazgatóhelyettesi teendőinek ellátásával. Szolgálati helyének változatlanul hagyásával, új, csökkentett illetmény folyósításával. Nagy csel volt!  Az iskola fennállása óta külön működött fiú és leányiskola naponta de.-du. felváltva, heti vetésforgóban. Nem az volt a baj, hogy összevonták a párhuzamosan működő két iskolát, ami még lehetett volna egy racionális döntés is, de még csak fel sem merült egy tucat éve az intézményt irányító szakember apám kinevezésének lehetősége. Csak ily, trükkös módon tudták eltávolítani, lefokozni. A helyére egy politikai funkcionárius, pártkarrierista, tapasztalatlan, jó középkorú nőt ültettek, bizonyos Szülénét, kinek feladata volt - többek között - a volt igazgató mindennapi zaklatása és kordában tartása. Nem riadt vissza rendőségi feljelentéstől sem, holmi osztálytermi pad rongálása ügyében, persze koholt vád alapján. A dolog odáig fajult, hogy apja helyett a fiát idézte be egyedül a Maros utcai XII. kerületi Rendőrkapitányság kihallgatásra, remélve, hogy az ijedtében terhelő vallomást tesz apjára! A megrémült, mit sem sejtő fiú, azaz én, hazatérve és elmesélve ezt az incidenst, szülei éktelen haragra gerjedtek és minden kapcsolatukat megmozgatták ennek, egy kiskorú gyerekkel szembeni inszinuációnak, tudatos, hátsó szándékú kihallgatásnak, vegzálásnak a megtorlására.

Két nagyon nehéz, stresszes év következett, mely a családot is megviselte. A bajokat tetézte, hogy 1963 karácsonyán, december 28.-án keszthelyi otthonában meghalt szemünk láttára apám hosszú ideje beteg imádott anyja, a mi Nagymamikánk. Épp akkor, amikor szokásos karácsonyi rokonlátogatásra érkeztünk apámmal Keszthelyre.

A 60-as évek közepére gyerekei már középiskolába járnak, fia nemsokára érettségizik, felesége még mindig a Csaba utcai iskola alsó tagozatos nebulóit okítja. Jó hír érkezik, persze nem váratlanul! Barátai már megsúgták! A XII. ker. oktatási osztály vezetője 1965. augusztus 15.-én új munkával bízza meg Horváth István ig. helyettest.

Visszatért újra a legendás hírű Diana útra, a Svábhegy gyönyörű környezetében fekvő hegyvidéki szeretett iskolájába. Oda, ahol közel 30 éve pályáját kezdte és talán oda, ahol be is fejezi azt. Összefogtak kerületi barátai, hogy a nyugalomba vonuló igazgató helyére Horváth István édesapámat a kíváló embert és igazgatót nevezzék ki. Ismerősen csengő név a levél fejlécén szereplő Zoltai Jenő. Jó barátja volt.

Nagyon jó hangulatú, békés körülmények között zajló munka kezdődik, kitűnő kollektívával. Örömmel fogadja a tantestület, többen emlékeznek rá és az ott megismert Edina feleségére, még a tanári fluktuáció ellenére is, hisz’ csak 15 éve hagyta el a Dianát. Igaz az új munkahelye távolabb van az eddigi kb. 30 méterre lévő irodájától, de nem okoz gondot munkahelyének elérése, a nosztalgia érzése mellett szinte felüdülést jelent a napi szintű séta, a Városmajorból induló fogaskerekű, hegyi vasút használata, élvezete. Hiszen csak 55 éves még!

A képet ez idő tájt készítette szüleiről fiúk a Halászbástyán. Látni a megváltozott körülmények okozta felszabadultságot, a jól öltözöttségére mindig sokat adó Horváth Istvánt és Edina feleségét.

Az 1966. év maradandó emlékeket, jót és rosszat is okoz számára. Édesanyja 1963. évi halála után szeretett, érte mindent megtett és feláldozó édesapja is elment áprilisban, az én drága nagyapám. Klikk ide és ide.

Viszont jó hír, hogy fia sikeres technikumi érettségi vizsgákat tett és a következő évben majd felvételt nyer a Kijevi Könnyűipari Technológiai Egyetem bőrvegyész szakára, követve osztálytárs barátnőjét.

Horváth István részére minden feltétel adott, hogy egy nehéz korban végigharcolt életutat sikeresen, illően, méltósággal zárjon. Munkája megnyugvással tölti el, családi állapota példás, gyerekei kijárják középfokú iskoláikat, van ki révbe ér és az érvényesülés világában keresi jövőjét és van, ki tovább képezi magát. Nyarait a gyenesdiási nyaralóban tölti feleségével, időnként családjával. Jó alkalom rokonok, barátok, ismerősök fogadására. Szóval, ott piheni ki az év fáradalmait és töltődik fel energiával a továbbiakra.

Aztán 1967. év augusztusában bekövetkezik az a váratlan esemény, amely meghatározza elkövetkező életét és közvetve-közvetlenül későbbi halálához vezet. De addig még, a sors kegyetlen fintora miatt, hosszú utat jár be és nagyon-nagyon sokat kell szenvednie az elkövetkező 9 évben!

Az ügy előzménye, hogy a 60-as évek kora-közepén, tán’ 64-ben, nagy bonyodalmak árán, összeköttetéseinek felhasználásával sikerül vásárolni az akkori IKKA bolton /dollárért értékesítő bolthálózat/ keresztül - emlékezetem szerint kb. 200 $-ért, ami ma elég viccesnek hangzik, akkor óriási teljesítmény volt - egy csehszlovák gyártmányú, tűzpiros, igen csinos és mutatós, 50 köbcentis, pár lóerős, kétszemélyes Java moped kismotor kerékpárt. A család az első motorizált csodáját eleinte Budapesten használta kizárólag ő és a fia, később Gyenesdiásra került az aktuális keszthelyi bevásárlások, ügyintézések elősegítésére, nyáridőben fia kalandos, környékbeli utazásainak óriási örömére. Könnyű kezelhetőségű, kis törődésigényű, gyors jármű volt, ami az akkori időkben elég korszerűnek és biztonságosnak volt mondható. Nagy segítség volt.

Nyári szabadságát töltötte a csonka család, mivel fia 1967. év júliusának végén Kijevbe utazott, egyetemi előkészítő tanfolyamra, az orosz nyelv intenzív, egy hónapos fejlesztésére és készülve a szeptemberi szemeszter kezdetre. Neki augusztus végén érkezett a hír, hogy édesapja Keszthelyen közlekedési balesetet szenvedett, súlyos combcsont töréssel. Az akkori idők roppant szűkös és nehézkes információs lehetőségei nem tették lehetővé fia számára a tények teljes megismerését és Kijevből való hazautazását. Számára csak az őrlődés maradt. Ezt tudva a család inkább nyugtatni szerette volna őt, apja állapotát illetően.

A történet közvetlen előzménye: ezen az augusztusi 15.-i keddi napon keszthelyi bevásárlásából a mopeddel hazatérő apámat egy ismerőse megkérte, hozna-e neki valamit a városból. Természetesnek véve a kérést, motorra pattant ismét és elindult Keszthelyre. A város határát épp elérve egy lassú, pótkocsis traktort próbált előzni és előzésben is volt már, mikor az a jármű irányjelzés nélkül a baloldali keresztutcába fordult. Már nem volt lehetőség az ütközés elkerülésére, az előzésben lévő motorkerékpár a forduló traktor első kerekeinek ütközve a motoron ülő személynek komoly sérülést okozott. A kiérkező mentők beszállították a helyi kórházba, ahol röntgen-felvételek combnyak csonttörést, medence törést állapítottak meg. Másnap, ismeretségei révén rohammentővel a budapesti MÁV kórházba szállították további ápolásra, kezelésre.

Az akkori idők igazságszolgáltatási rendszere előtt értetlenül állva akkor sem és ma sem értem az ítéletet. Az eljárási hibáktól hemzsegő ítélet, amely az elkövető Horváth István helyett Károly utónévre névére lett kiállítva a Budapesti Rendőrfőkapitányság Központ I. fokú Szabálysértési Hatóság részéről. /Csak utólag, innen a 2023. évből jegyzem meg, ez az alaki hiba új eljárást indokolt volna!/ Az eljáró hatóság 200 Ft szabálysértési bírságra sújtja "a baleset elkövetőjét", mely 10 napi elzárásra változtatható át, mert az ítélet szerint tudnia kellett volna, hogy ott kereszteződés van és abban nem lehet előzni. Az nem érdekelte az ítélkezőket, hogy ha a pótkocsis tgk. vezetője „a KRESZ szerint jár el, és az irányváltást a kellő időben jelzi és használja indexét, akkor a baleset nem követezett volna be”, érvelt az apám által felfogadott közlekedési szakértő ügyvéd.  Az ítélkező hatóság a pótkocsis tgk. vezetőjét, Dombos Dezső keszthelyi lakost felmenti, az LB 8561 sz. mkp-vel való koccanás előidézése és minden alól, mert Horváth István… „a szabálysértési ügy tisztázása érdekében 1967.okt. 19.-én 9.10 h-kor kezdődő tárgyaláson sem képviselője, sem elkövető nem jelent meg, azonban magát ki sem mentette. Ezért figyelembe véve a rendőri jelentést az elkövető kifogásában foglaltakat a helyszíni vázlatot végül Dombos Dezső tgk. vezetője által elmondottakat, valamint az intézkedő Szabó Béla r.szkv. illetve Kovács Pá r. szkv. által elmondottakat a korábbi határozatban foglaltakat fenntartom és elkövető kifogását elutasítom.” Ezt az 1967. október 26.-án keltezett, Gazdag Miklós r. őrnagy által jegyzettszakmai tolvajnyelvnek is gyenge határozati halandzsát szó szerint idéztem az értelmetlennek tűnő indoklásból. Klikk ide

Míg Horváth István, a lábadozó komoly sérült tanúkkal és dokumentummal igazolja, hogy a tárgyalást kitűző értesítési levelét nem kapta meg, csak a kórházi ágyán, a tárgyalás napjának estéjén vette kézhez. Ennél fogva eshetősége sem volt részt venni azon, akár jogi úton való képviseletére sem. Apám erre vonatkozó fellebbezését nem fogadták el, mit sem törődve a súlyos baleset vétlen elszenvedőjével. Ez volt akkor az igazságszolgáltatás! Ráadásként, ennek a Dombos nevű sofőrnek esze ágában sem volt felvenni a kapcsolatot, érdeklődni a balesete sérültjével. Azóta sem... A jó pénzért megbízott, bizonyos Dr. Szilágyi György az 52. sz, ügyvédi munkaközösségből, látszat-alibi levelet ír apámnak az eljárásban fontosságát, bennfentességét, mindent elkövető, de eredménytelen magatartását hangsúlyozva... 

Apám súlyos töréséből nehezen épült, karácsonyra ugyan bot segítségével, de már bicegve járóképes, még észlelhető fájdalom mellett. Az 1968. január-februári fürdő-tornás utókezelés segít az állapotán és remény van mihamarabbi újbóli munkafelvételére. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jobb lábát ért trauma miatt a baleset egyik szembetűnő következménye lett annak rövidülése, talán a rosszul összeforrott csontok miatt. A 2-3 centi különbség még nem tragédia, de hosszabb gyaloglást már nem tesz alkalmassá és nagyon fárasztó. Ezért aztán szükségszerűvé válik kéz alatt egy kisautóra szert tenni a lehető legrövidebb idő alatt. Ez be is következik barátai mozgósítása következtében és tavaszra találnak is egyet, elfogadható áron.

A család első járműve egy Trabant 500-as pici, kikerics-sárga színű, nyolcéves, kétütemű 20 LE motorral szerelt, fapados felszereltségű, NDK gyártású kocsi volt. A legkezdetlegesebb gépjármű, amit valaha építettek, csavarhúzóval és egy franciakulccsal, szükség esetén, percek alatt szét lehetett szedni, majd visszaépíteni. A faék használata ennél bonyolultabb feladat volt! Az előző tulajdonos versenyzésre használta, elképzelhető volt lestrapált állapota. Viszont, ha beindult lelkesen pöfögött jó hangosan és éktelenül füstölt. A rosszul tömítő nyílászárók miatt erősen szellős volt ez nyáron előnyt, télen hátrányt jelentett. Esőre külön készülni kellett. Viszont, gurult saját erejéből és ez nagy előnyére vált!

De bármilyen kritikával volt illethető ez a járgány, nagy szolgálatot tett, főleg a baleset utáni, rehabilitációt követő munkába járásban. Aztán egyre nagyobb hasznát lehetett venni a gyenesdiási utazások során. Megszerette a család, a mindennapok nélkülözhetetlen kisegítő tagja lett. Nem emlékezetes, hogy pár éves velünk töltött idő alatt komolyabb műszaki probléma bármikor is hátráltatta volna használatát. Nagyon megbízható volt! Még fia is használta, egészen Miskolcig és vissza, eljutott vele.

Az 1968. év több szempontból is emlékezetes volt. Azon kívül, hogy ismét fel tudta venni apám a munkát iskolájában, szépen fejlődött rehabilitációja, nagy akarattal küzdött a nehézségek leküzdésével. Most 58 éves és érez még erőt magában a meglévő bajok ellenére is az újrakezdéshez. Ez munkájára és a gyenesdiási – édesapja nemrégi halála után megörökölt - szép ház és szőlős munkáinak irányítására, karbantartására is érvényes. Lecsökkent szinten, de minden kezd szépen helyreállni a korábbi megszokott rend irányába.

Nagy esemény következik a családban! Fia, ki technikumi barátnőjét - Hermán Teréziát - követve a kijevi egyetemen kötött ki és már másodéves hallgató, kéri szüleit - három perces telefonbeszélgetési lehetőséget igénybe véve - egy nem tervezett, heveny esküvő megszervezésére és lebonyolítására 1968. december elején Budapesten. A hír hallatán a szülei nehezen ocsúdtak fel, de aztán patronálták fiúk kérését és a lehetőségeik határát súrolva mindent elkövettek a rendelkezésre álló, rövid egy hét alatt az esemény gondtalan lebonyolítására, rokonok értesítésére, meghívására stb.

A városmajor-utcai lakásunkban tarttottuk a mini "lagzit", hol összesen 13-an voltunk jelen. De akkor ezt a számot nem tekintettük baljós előjelnek, jót vigyorogtunk rajta. Igazunk volt! Anyám ül bal oldalon, mellette az én szeretett esküvői tanúm, Búzássy József, apám unokaöccse. Aztán a friss házasok mellett a feleségem tanúja, majd az asztalfőn drága apám, mellette az anyósom és apósom van. Tovább anyám bátyja Dunci és annak felesége, előttük a sógorom, feleségem öccse látható. Aki nem látszik, az a két üres szék gazdája, az éppen felszolgáló Juhász nagyanyám és a húgom, a képek készítője. Alábbiakban pótolom...

A vacsora után értesítik az elérhető összes többi rokonaikat mindkét részről, kik nagy örömmel érkeznek e veretes eseményre és sűrű koccintások után apám zongorajátékára nagy magyarnótázásba fogunk. Mint azóta kiderült, ezt utoljára tettük! 

A friss házasok nagyon szép, maradandó emlékkel, édesapám szép ajándék pecsétgyűrűjével, hálásan szüleik odaadásának, egy héttel téli vizsgáik előtt, vonattal visszautaznak Kijevbe tanulmányi „nászútra”...

Aztán kis idővel később Horváth István családfőt és családját ugyan előre tudva, mégis nagy boldogság éri. A sikeres kijevi vizsgái után februárban hazatért és egy év halasztást kért újdonsült menye 1969. április 19.-én Budapesten a Kútvölgyi kórházban életet ad Ildikó, első unokájának. Fia alig várja az első távirati hírt, azonnal vonatra száll Kijevben frissen vásárolt babakocsijával és másnap már rohan a kórház szülészetére, hogy izgalmában boldogan, megilletődötten, izzadságában fürödve ölelje mellére újszülött gyermekét. Hazaérkezés után a városmajori lakást átrendezve rögtönzött bölcsödévé alakítják, hol jó nyolc hónapig együtt él a család apraja-nagyja, kölcsönösen babázva az újszülöttel. Kalandos, fél éves egyetemi tanulmányi halasztás intézése után a fiatalok együtt hármasban, gyerekestől távoznak vissza Kijevbe tanulmányaik folytatására a következő év elején.

De még a 69. év tartogat időszerű meglepetéseket, jót és rosszat is. Unokája születése után májusban, pontosan 8.-án ballag a 18 éves leánya Edina, nagy családi érdeklődés kíséretében. Apja boldogságát, felépülésének örömét örökíti meg a fia által készített csodás fénykép, ahol integet az emelvényen elvonuló érettségizett leányának.

Szomorúság terheli őket, hogy ez év őszén elveszítik felesége nagynénjét, Erzsébetet és a másik, nagyon közeli nagynéni, Lenának a család által is szeretett férjét, a tragikus balesetben meghalt Mészáros Lajost. Azt az embert, kit mindenki a családból szeretett és tisztelt, beleértve e sorok íróját is. 

Aztán mindenki megelégedésére minden rendben működik 1971-ig. Fia tanulmányai miatt családjával a távoli Kijevben él, leánya épp elkezdte a munka világát, ő maga, 61 évesen nagy tapasztalat révén folytatja igazgatói munkáját.

Az év elején a kerületben pedagógusi társasutazást szerveznek a Szovjetunióba, Leningrádba, repülővel. Májusi időszakot szemelik ki amikor az időjárás már megengedi a városnézést. Fia erről értesülve, elhatározza, hogy mindenáron találkozni akar apjával, megvendégelni őt és egy kellemes napot együtt tölteni a számára is ismeretlen városban. Chárli nevű ott tanuló magyar barátjával készülődnek az utazásra. A szolgálati útlevelük csak a Kijev 25 km-es sugaráig érvényes és annak elhagyása bonyolult követségi és egyéb hatósági engedélyhez kötött. Vállalva a következményeket és az esetleges szigorú retorziókat, úgy döntenek, belevágnak az engedély nélküli, zónán kívüli utazásba.

A pár napra tervezett leningrádi kikapcsolódás probléma nélkül szépen indult és a hétvégén, szép időben, szárnyas hajóval kirándultak a15 kilométerre lévő különlegesen szép és pazar látványosságot nyújtó Finn-őböl-beli Petrodvorec cári nyári palotához.

Ott készült ez a kép a szökőkutak és a palota előtt. Még csak 23 évesen.

Ezt követő napon Isti fia találkozott apjával, nagy-nagy szeretettel ölelték egymást egy más világban és szép, felejthetetlen napot töltöttek együtt a történelmi városban. Másnap apja tovább utazott a delegációval és fia is készülődött vissza Kijevbe. Mikor is kezdődtek a gondok a szigorú rendszer miatt. Az első Aeroflot irodában az ügyintéző körzet elhagyási engedély kérésére kereket oldottak, aztán a másodikban is ugyanígy jártak. Némi tanakodás után taktikát váltottak és a harmadik irodában illuminált ukrán gyökér melósok állapotát színlelve a legkirívóbb ukrán tájszólással akartak repülőjegyhez jutni. Láss csodát, sikerrel! A megrettent ügyintézők azonnal, az útlevelek elkérése helyett, a legközelebbi kijevi gépre adtak jegyet. Tudni illik, a belföldi lakosok szabadon közlekedhettek az országon és bizonyos határon belül... Hát így ért véget a leningrádi kaland, soha nem múló, örömteli  érzésekkel.

Apám is épségben hazatér szép emlékeivel. Újult erővel veti bele magát a munkába egyre javuló egészségi, fizikai és mentális állapotban. Ám, váratlanul, 1971 őszén nem várt fordulat áll elő! Hátsó fogai begyulladnak, kezelésre szorulnak. A húzás nagy fájdalmakkal és bonyodalmakkal jár. A megkönnyebbülés után pár nappal új jelenséget tapasztal, iskolai munkája végeztével, a kocsijába beülve, nem érzékeli a gázpedál nyomását és egyáltalán az alsó végtagok mozgatását. Nagyon rossz előjel! Szabó Zoltán testnevelő tanár munkatársa viszi haza őt is és kocsiját is. Az orvosai a bénulást illetően a tájogos foghúzás gerincvelőre gyakorolt hatására gyanakodnak, ami - szerintük - nagyon ritkán fordulhat elő. Bár, akárhogy is nevezik, ez a deréktól lefelé bénulás tipikus esete. Nincs mit tenni, többé nem lesz képes saját erejéből talpra állni és járni! A jóslatok szerint! Nagyon nehéz időszak következik reá nézve és mindenki számára! Be kell rendezkedni erre az új feltételek diktálta életre.

Csodálatos fizikummal és lelkierővel pótolja apám testi fogyatékosságát. Az új életére való felkészülése bizonyítéka, hogy egy Hycomat elnevezésű Trabant gépkocsit igényel, ami kifejezetten csak rokkantak, csökkent fizikai képességekkel rendelkezők számára elérhető, komoly társadalmi támogatással. Ez a kizárólagosan csak gáz és fékpedállal rendelkező, a 4 sebességet kormányrúdra szerelt érzékeny, automata kézi kuplunggal vezérelhető kocsi ideális választás számára, kissé fejlesztett, 600 köbcentiméteres, 26 lóerős Trabant minőségben. Megkapja, államilag támogatott összegért, elérhető határidőn belül. Nagy változás minőségben az előző kocsihoz képest.

Aztán 1971. március 24.-én nyugdíjazzák. „Horváth elvtárs életét hősiesen és áldozatosan ennek a hivatásnak a szolgálatába állította és töretlen energiával emberi példát mutatott a nevelő munka szépségéből és alkotóerejéből.” … „Huszonegyéves igazgatói tevékenységében pedig a pedagógiai vezetés, ifjúsági és nevelőiközösség formálásában nyújtotta a pedagógus hivatás követendő példáját.” … „Köszönetet mondok eredményes nevelő-oktató és pedagógiai vezető munkájáért, melyet a kerület ifjúsága terén 34 éven át kifejtett.” írja köszönő levelében a kerületi V.B. elnök helyettese. Szép mondatok, gyönyörű oklevelek koszorúzzák pályafutása végét. Még a XII. ker. tanácselnök is, bizonyos Takács Jenő „évtizedeken keresztül végzett oktató-nevelő munkájáért, vezetői tevékenységéért elismerését és köszönetét fejezi ki”.

A kijevi kollégiumi szobánkban a két és fél éves Ikó lányunkkal örömködünk nagy boldogságban, Mikulás napján az összetolt vaságyunkon.

Apám felesége Edina anyám, még csak 47 éves élete, pályája derekán lévő asszony. Nehéz a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás. Ráadásul megszűnik a Városmajor utcai szolgálati lakás lakhatási jogosultsága is. Kiutalnak a hat fős család számára a XI. kerületi Fehérvári úton egy frissen felhúzott panelház 8. emeletén egy három szobás lakást néhány hetes beköltözési szükséglettel. Nagy kapkodás kezdődik, mindent neki kell intézni, a bútorok szőnyegek és egyéb ingóságok elhelyezése, könyvtár részleges értékesítése terén, a kis panellakás szűkös lehetőségei miatt. A régi fekvőhelyek, fotelek helyett újak vásárlása stb. A nagy szelektálásba sok értékes bútor, sportrelikvia, könyvtárnyi könyv, szőnyegek tűnnek el örökre. No, meg persze a zongora is.

Azért apám részéről van némi jó oldala is dolognak. Amig felesége visszajár dolgozni a Városmajor környéki iskolájába, menye lassan befejezi egyetemi tanulmányait és elkezdi munkáját a szakmájában a messzi Újpesten, addig Ildikó 3 éves unokáját tudja istápolni, felkészíteni és ellátni a közeli óvodára. Valamint a kis mozgásigényű panellakás lehetőségeit jól kihasználva, nap mint nap frissen főzött, sütött élelemmel várja haza estére családját. Sőt, mi több, kézügyességét fejlesztve subaszőnyegek, faliszőnyegek készítésébe kezd az őszi, téli, tavaszi időszakban. Ezen kívül akváriumi halak pár grammos, beszórható, zacskós tápjának sok ezres kiszerelését is vállalja, nyugdíja kiegészítése érdekében.

A nyárii időszakot Gyenesdiáson tölti, az iskolai szünetét élvező anyámmal. Ez időszak előtt és után egyedül igyekszik ellátni magát könyöktámaszos mankó segítségét használva, egészen késő őszig, szüretig kitolva az évadot.  A nagy szőlős munkálataira van vincelléri segítsége és a közeli keszthelyi rokonsága, helyi barátai, jó ismerősei is figyelnek rá. Kis Trabant autójával, némi felkészülés után, bevásárló kőrútra is indulhat a közeli városba, sőt rokonlátogatást is tehet. Szóval minden akaratával alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, hangulata, mentális egészsége is helyrerázkódott, belenyugszik állapotába, igyekszik segítségére lenni a családjának. Szereti a gyenesdiási tavaszi-őszi egyedüllétet, határozottan jót tesz egészségének. Készül rá és nagy örömmel tölti el családtagjainak alkalmi érkezése, később gyerekeikkel, unokáival. Először vonattal ritkábban, aztán saját járműveik használatával már rendszeressebbé válik látogatásuk, nem beszélve a nyári szabadságok nyújtotta családi nyaralási lehetőségekről.

A 70-es évek közepe felé haladunk. Edina leánya néhány rövid próbálkozás után kiköt a MÁV kórházban és a következő harminc évet az egészségügynek szenteli. Mint röntgen asszisztens. Munkahelyi kapcsolatai révén megismerkedik egy éppen kötelező katonai szolgálatát töltő, sportos megjelenésű, jó felépítésű, judót kezdetlegesen szinten művelő, de róla mindig beszélni képes, nagydumás fiatal emberrel, ki sportbeli terveivel, judoban esetleges olimpiai részvételének kecsegtetésével teljesen leveszi a lábáról leányát és leendő apósát. Apám Edina leányának esküvőjére 1973. júliusában kerül sor a Krisztinavárosi templomban, pár héttel a bátyja diplomavédése és végleges hazaköltözése után. A friss házasok az ifjú feleség Juhász nagymamájához költöznek egy másfél szobás panellakásba, elfoglalva annak nagyobbik szobáját. Szerencsére ez a lakás csak rövid, öt perces sétára van Edina szüleitől. Várandós első gyermekével, aki már 1974 februárjában megszületik és kislány lesz, Nikolett nevet kapja. A következő gyermeke 1975. márciusban érkezik majd, fiú és Krisztián névre hallgat.

A családfő apám velünk továbbra is együtt lakik a panelban, mi az egyik szobát birtokoljuk hármasban egyre cseperedő Ildikó leányunkkal. Fia lehetőségeihez mérten segíti a gyenesdiási szőlőbeli, főleg géppel végezhető munkákat – kapálás, permetezés - és a szüretet, ezzel is könnyítve a terheket. Az idősödő Horváth István elégedetten tekint a világra, szépen fejlődő családjára, ami nagyban segíti a helyzetéből adódó mindennapi gondjai, egyre gyakoribb, erőteljesebb fájdalmai leküzdését. A család tehetetlen, aggódva figyelik nagy önuralommal leplezett szenvedését, az éjszakánként eluralkodó fájdalmát.

Némi enyhülést hoz az 1976-os kora nyári időszak. Sokat dolgozik, frissítőleg lefesti a korlátot, a zsalukat, készül és nagyon várja, hogy a júliusi szabadságok ideje alatt együtt lehessen az egész család. Fia családjával már napok óta ott van és épp a délelőtti órákra várják leánya családja érkezését is az újszülött kisfiúval, Krisztiánnal. Már messziről dudálnak, hírül adva érkezésük. A boldog viszontlátás felfokozott örömétől mámorítóan üdvözlésükre sietve, ám mankójával megcsúszik az emeleti szoba küszöbe elé helyezett szőnyegen és a nagy test tehetetlenül elesik. Mögötte álló fia rémületében emberfeletti erővel felrántja apját, talpra állítja, aki fájdalomtól eltorzult arccal mankójára támaszkodva, de mégis mosolyogva üdvözli az emeleti ablakból az érkezőket. Nincs törés, komoly zúzódás, de a későbbiekben fokozódnak fájdalmai. Nagyon nehéz a közlekedés és többnyire fekszik fájdalmasan a verandai kanapén. Leánya elutazik családjával egy hét után, fiáék még maradnak és édesanyjával elhatározásra jutnak. Kihívják a györöki körzeti orvos, régi ismerősüket, Pilter doktort, aki rövid vizsgálat után azonnak beutalja a keszthelyi kórházba. Az esés következtében valami elmozdult, megsérülhetett a belül növekvő, végzetes, visszafordíthatatlan daganat, ami a kívül állók részéről nem is volt különösebben észrevehető az állandóan tolószékben ülő ember miatt. Aztán eljött az az utolsó emlékezetes, soha nem felejthető, szívet markoló pillanat: a kiérkező mentő szolgáltatását elutasítva fia nemrég használtan vásárolt Fiat 850-es autóját választja az öt kilométeres út megtételére a kórházig. Még utoljára alaposan körülnézett indulás előtt, magába itta a csodás, imádott, júliusi diási miliőt, hogy legyen útravalója az örökkévalóságban szeretett környezetéről…

A kórházban sokáig vizsgálják, ő az "állatorvosi ló", orvostanhallgató csoportnak mintaként mutogatják, példázzák esetét, nagy fájdalmai közepette, a hozzátartozóknak meg semminemű tájékoztatást nem adva. Nyár van. A kórterem, ahova kerül elfogadható, tágas, talán 8-10 ággyal, fia minden délután ott van kis csomagjával, kicselezve a látogatási tilalmat betartani szándékozó portások éberségét. Apjával nagy szeretettel hosszabb beszélgetéseket folytatnak néhány nappal 66. születésnapja előtt. Aztán a látogatásoknak vége szakad, mert július 11.-én vasárnap nagyon-nagyon aggódva vissza kell térniük munkájukhoz Budapestre.

Két nap múlva távirat érkezik ékezik fiának édesanyjától: „Apátokat megoperálták és visszavarrták. Amennyiben még látni kívánjátok gyertek le” Csapot-papot hátrahagyva, minden készpénzüket mozgósítva, családot összeszedve indulnak.Érkezés után fia azonnal rohan a kórházba, még tud beszélni apjával. A másnapi látogatás kora délutáni időszakában összegyűlik a család és megjelennek a kórházban. Végstádiumban lévő Horváth István már agonizál ágyában, talán meg sem ismeri őket. Egy órát töltenek nagy aggodalomban a kórteremben, mikor kizavarják őket a látogatási idő végeztével. Fia siet a vasútállomásra fél órával később Budapestről érkező sógora, húga férjének a fogadására és talán még egy utolsó látogatásra. Igyekeznek kocsival vissza a kórházba, de az ágy már el van kerítve, halott fekszik benne, mondják! Ők az elsők, akik önkívületi állapotban értesítik a családot a megváltozhatatlan történetről, 1976. július 15.-én, csütörtök délután 4 órakor bekövetkező haláláról, három nappal az 1910. július 12.-i 66. születése napja után.

A hírtelen bekövetkezett, nem várt haláleset sikoltásként száguld végig a rokonság és ismerősök között bénult, gyászos szomorúság kíséri a család minden cselekedetét. Sorra érkeznek rokonok, a végtisztességet leróni vágyók az utolsó szertartásra, amely a keszthelyi temető történelmi ravatalozó kápolnájából indulva a családi síremlék helyen végződik, szülei, felmenő ősei környezetében. Elsőszülött fia fájdalma végtelen, soha, azóta sem múló sajgó érzelemmel kíséri irracionális, érthetetlen, hirtelen halált halt, szeretett édesapját utolsó útján. Gyötrelmét tetézi, hogy a túl nagy korkülönbség, a hosszú távollét és egyéb terhelő viszonyok miatt sohasem volt módjuk kialakítani egy bensőséges apa-fia bizalmi viszonyt, feltárni, megbeszélni családi történetük múltját a fiú születése előtti és utáni történteket, a kötelezően átadható szülői ismeretek, intelmek, útmutatások szokásos tárházát… Mindazt, ami akkorra már örökre elveszett és a múlt megfoghatatlan ködébe tűnt.

Mára már csak az apa megőrzött és eltemetett papírokba, dokumentumokba rejtett életútjának és cselekedeteinek feltárásával és fia emlékezetével válik valóssággá életműve, csodálatos munkásságának, életének legjava… A fiú másfél hónapig tartó kutató és felderítő munkájának minden percét vele töltötte, újra átélve a gyerekkorának, fiatalkorának, férfikorának apjával töltött legszebb perceit, óráit, napjait, éveit. Hálás a sorsnak és köszönettel tartozik a lehetőségért. 

Horváth István a zalai kisradából származó olimpikon, igazgató pedagógus, családapa volt a nagybetűs EMBERSÉG, a becsület, az önfeláldozás, a család- és hazaszeretet, a tisztesség példaképe… büszke lehet minden ember, ki ilyen felmenővel dicsekedhet! Szegényebb lett a világ elvesztésével!

Nehéz volt ezt a megemlékezést megírnom a roppant erős, soha nem csökkenő érzelmi kötődés végett.

Mégis örömmel teszem közkinccsé mindezt egy csodálatos embernek emléket állítva, az Úr 2023. éve januárjának végén, részben Laky Rudolf - olimpiák történetét feldolgozó könyv írójának - inspirációjára, meg más kedves ismerős gyengéd, állhatatos bíztatására.

Készült Horváth István berlini olimpikon édesapám születésének közelgő 113. eltávozásának 47. évfordulója alkalmából. Készítette nagy-nagy szeretettel 75 éves fia és örököse.