Kedves Rokonok!
Miért ifj. Buzássy László életével kezdem a Családtörténetet? Olvassátok el, talán Ti is megértitek...
Gyermekkoromat végig kísérte a fiatalon, messze távolban, értelmetlenül meghalt szépreményű kántortanító feletti csendes, mély családi fájdalom. Jól emlékszem még Mariska nagymamám könnyes szemeire, valahányszor László öccsére terelődött a szó a családban. Homályosan, úgy tűnik, egy Ternopol nevű települést emlegettek, amely végső nyughelye lett... Aztán teltek múltak az évtizedek, szeretteink és a múlt tudói már rég itt hagytak bennünket, mikor családfa felkutatásba fogtam és érdeklődni kezdtem idősebb, egyazon ágról származó, több emlékezettel bíró rokonaimtól /Szatucsek Sándor, Tóth László és Tótmárton Tamás/, hogy emlékeznek, hol és milyen körülmények között halt hősi halált László bátyánk? Külön-külön, mindketten azt mondták, hogy az olasz fronton az Isonzó-nál. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog kicsit jobban utánanéztem. A róla szóló, fellelt anyagot és minden ismeretemet, az alábbiakban megosztom veletek. De, kezdjük az elején...
László a Buzássy család harmadik gyermekeként, 1895. január 6.-án született Buzássy László János József néven egy kántortanítói családban a Zala Vármegyei Miháldon. Világra jötte nagy boldogság lehetett a családban, a 7 éves Gizella és a 4 éves Mária /nagymamám/ után az első fiúgyermek, aki az édesapja után a László keresztnevet kapja elsőként és ezt használja a továbbiakban. A cseperedő kisfiú szerény, csöndes, apja hatására példásan hazaszerető, vallásos nevelésben részesül.
A birtokomban lévő első dokumentum érdekes módon egy 5 és féléves, első osztályos tanuló első írásgyakorlása gyöngy betűkkel. Különös, hogy ezt milyen nagy becsben tartották és féltő őrizték az utókornak immár több mint egy évszázada, 1900 óta. /bár meg tudnám fejteni a sorok után következő "L" "M" "OE" jelentését?Azt tudom, hogy az "OE" az "ö" karakter eredeti ligaturája volt, de a többi betű és a "Lázlo" felirat értelmezése még megfejtésre vár/
A róla készült legkorábbi képpel -családi körben- már találkozhattatok az „Előszó" bejegyzésemben, a jobb oldalon családja körében ülő fiúcska a „László úrfi" 9 évesen.
Búzássy családi idill 1904-ben. A jobb oldalon álló kislány a nagymamám.
A képre írt magyarázat szerint: "1. Buzásy ur!, 2.Buzásyné Ő. n/agysága/!, 3. Gizella k.a! /csunya!!!/, 4. Mariska k.a. /haragos!!!/, 5. László urfi, 6. Buczkó ur"
László úrfi elemi iskoláit Miháldon és Galambokon az édesapja oltalmában és okításával végezte, majd a bentlakásos Nagykanizsai Római Katholikus Főgimnáziumba került, ahol a négy osztályt sikeresen befejezte. Ezt követően a Somogy Vármegyei Somogycsurgón az akkori, Magyar Királyi Állami elemi népiskolai „Tanító képezdé"-ben folytatta tanulmányait és az igazi életre való felkészülést. Itt 1914. július hó 30.-án jeles oklevelet szerez.
Ebben a bentlakásos intézetben pallérozták a Buzássy fiúkat.
Innen származik az 1912. május 11.-én kelt képes levél, melyen a kerületi tornaversenyre készülnek a képen mellette álló Ágoston nevű barátjával és erről tudatja a nővérét /a nagymamámat/ és a sógorát /a nagyapámat/, valamint a nemrég született -alig két éves- unokaöccsét /az édesapámat/.
A kép különlegessége, hogy bő egy hónappal a Stockholmi V. nyári olimpiai játékok kezdete előtt készült, vajon gondoltak-e erre akkoriban ezek a srácok? A Nagykanizsai Athletikai Club színeiben indultak és a kerületi tornaversenyen bajnokságot nyertek.
Néhány nappal később, május 20.-én újabb levelet küld, itt büszkén mutatja be -17 évesen- iskolatársait, a "testi-lelki jóbarát csoportot". Balról jobbra: Ágoston, Csapó, Ruttner Lajos /két évvel fiatalabb öccse osztálytársa/ és Buzássy László.
Elegáns, vidéki polgári úrfiak, László baráti köre
Két évvel később a tanító képző sikeres, jeles elvégzése alkalmából ezt a szívhez szóló, megindító levelet írja a már „okleveles tanító úrhoz", szeretett fiához a büszke Édesapja 1914. június 24.-én, melyben hitvallást, intelmeket, eligazítást ad, szeretetteljes szavakkal, a fia elkövetkezendő életéhez. Megható ez a végtelen szeretet!
„Kedves fiam!
Isten segítségével elérted a célodat, okleveles tanító lettél. Most kilépsz az élet iskolájába, a nagy küzdőtérre. Adja Isten, hogy reményeid teljesülésbe menjenek!
Légy boldog az új életpályádon, úgy nyugodtan fogom fejemet lehajtani azon sírba, hol nem fáj semmi, mert azon tudat táplál, hogy szerencsés révpartra jutottál.
Atyai tanácsom az új küzdőtered küszöbén a következő: hogy Istenről meg ne feledkezzél, szeresd az Őseink által vérrel áztatott édes hazánkat, hogy tiszteld, becsüld és szeresd embertársaidat, hogy feljebbvalóidat ismerd el, hogy kötelességet mindenkinek megelégedésére végezd el, hogy járj elől minden jóban szóval, példával és tettel, hogy kerüld a rossz társakat.
Ezek megtartásával az Isten segítsége veled lesz, és állandó boldogságot biztosít részedre. Adja Isten!
Jöveteledről értesíts, hogy csomagodért valakit leküldhessek az állomásra.
Szívből ölel Szeretettel Atyád: Buzássy László
Galambok, 1914. június hó 24."
Érdemes megjegyezni a dátumot a döbbenetes egyezés miatt 1914. június. 24...
Ez az első... és utolsó felhőtlen, boldog pillanat... a kiszámíthatatlan sors közbeszól, kibontakozni sem engedi e szépreményű, művelt, szárnyaló elméjű, kisportolt fiatalember életét. A levél keltezése után pontosan 4 nappal -1914. június 28.-án-dördül el az a lövés, mely megváltoztatja a világot, Magyarország 1000 éves államiságát és ezzel együtt a Buzássy család jövőjét is.
Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége Zsófia grófnő életét kioltó golyó -mely Gavrilo Princip fegyveréből származik- világégést és sok millió halottat követelő folyamatokat, nyomorúságot, családok széthullását, balsorsok sorozatát zúdítja az országra.
Lacinak még közel egy szűk éve van elindítani a pályáját, a szervezkedő, kiterjesedő háború minden erőforrásra igényt tartó mozgósításának árnyékában. De a hazának is nagy szüksége van képesített tanítókra. Szinte azonnal elhelyezkedik, 1914 augusztusában Kerecsenden osztálytanító, majd nemsokára, októbertől Vajaskéren kántortanítói állást nyer el. Megnyerő modoráért szerethető, buzgó, szorgalmas, jeles tanítónak ismerték. A Tótszentpáli hitelszövetkezet egyhangúlag pénztárosának választotta.
Dúl a háború Európában több fronton is, ennek állandó, mindent átható gondolatától senki sem tudja függetleníteni magát. A háború rég elfeledett, most megújult optimista lázában ég az ország. A fiatalok egy része egymást fertőzve igaz, vagy tettetett lelkesedéssel, életre szóló kalandnak, férfias kihívásnak fogja fel a csatákat, kitörési lehetőségnek az unalmas, inger nélküli vidéki valóságból. Bennük fel sem merül egy negatív szcenárió lehetősége, vagy ha igen, gyorsan elhessegetik. Egyre több katona és hadifelszerelés áramlik a veszteségek pótlására. A László is megfelel a sorozáson, így 1915 május 15.-én mint önkéntest behívják. Mindössze 10 hónapos pályakezdést követően!
Szorul a szíve az édesapának, -jól tudja, hogy- az utolsó kegyelmi pillanatokat ki kell használni, ki tudja, mit hoz a sors, lehet-e még a család együtt? Ezért aztán a bevonulás előtt -1915 szeptember közepén- összehívja az egész, nagy családját, férjestől, gyerekestől, unokástól és egy utolsó közös fotográfia készítése végett Nagykanizsára utaznak. A képen mindenki komoly, nyoma sincs vidámságnak, könnyedségnek, ez nem "kameraláz", az arcokon a jövő bizonytalansága, ez már a háború borúja... A négy álló férfiú mindegyike részt vesz a háborúban, de veszteség csak a Buzássy családban lesz.
A csoportképen látható, hogy a két Buzássy fiú kiemelkedik a többi közül. László a szürke egyenruhás magas, /a mellette álló Nagyapám szinte eltörpül mellette, pedig ö sem volt alacsony ember/ délceg, kifejezetten szép, sportos testalkatú fiatal ember. Büszkén mutatja szép óráját, amit talán Apjától kapott a sikeres tanítói diploma megszerzése alkalmából... /A képre kattintva nagyítható/
A kiterjedt család ekkor látja őt utoljára... A 48-as gyalogezred feltöltését átmenetileg Nagykanizsán várja be, ahonnan októberben kiképzésre, a Csehországi Pilsen városába szállítják a csapattestet, s vele Buzássy László kadett őrmestert is.
Pilsenben 1915. október 28.-án, az egyik utolsó kimenőjén készült ez a képeslap, napokkal a frontra utazás előtt. A kép a hirtelen felnőtté vált kadett /hadapród/ őrmestert már pelyhesedő bajuszkával mutatja, a távolba néz, tekintete a bizonytalan jövőt kutatja. Légy üdvözölve, innen a távoli jövőből, egy csokor októberi Diási virággal... A szép óra itt is az egyik főszereplő.
A friss haderőt innen egyenesen a Keleti frontra, az ukrajnai Galíciába irányítják közvetlenül a frontvonalra a kimerült korábbi állomány lecserélésére, felfrissítésére. László a 39. gyaloghadosztály, 48-as gyalogezrede 18. századának kadétőrmestere /amely kizárólag zalaiakból áll!/
Harcállásaik a Szeret folyó nyugati oldalán Tarnopoltól mintegy 30-40 km-re észak-északkeletre, Obarzance falu /ma Kobzarivkának hívják/ alatt pár kilométerre lévő Grobla nevü kis településen vannak. A térképet nagyobb mértékben is megnézhetitek. Elmagyarázom, hogyan? Ide kattintva megnyitjátok a Monarchia III. katonai felmérése nagytérképet, ott pedig megkeresítek a következő térképszelvényt /északi szélesség 50, keleti hosszúság 43 keresztezése/ Brodi város felírattal, kattintás után feltárul a térkép. De úgy is elővarázsolható a térkép, ha lefelé görgettek egészen a 43-50 térképszelvényig, majd kattintással megjelenik. Ott megkeresve a 43,08 fok keleti hosszúság és az 50,44 fok északi szélesség metszőpontját, már látjátok is a fent mutatott nagyobb méretű képet. Nagyon érdekes böngészni ezt a régi térképet, ha valakit érdekel. Felöleli a Monarchia és Németország teljes területét.
Ez az akkori front mai képe. Kobzarivka ugye az akkori lengyel Oberzance település mai neve és az 5 km-re lévő Ditkivtsi /Dytkowce/ is szerepelni fog később. A főszereplő Grobla település ahol beásták magukat Oberzance alatt úgy mésfél kilométerre található délre a folyóparton.
A szembenálló felek: Eduard Böhm-Ermolli osztrák tábornagy és Alekszej Alekszejevics Bruszilov orosz tábornok vezette harcoló csapatok. A tél az állóháborúk „nyugalmával" telik, amit a következő képek is szemléltetnek, de a felszín alatt már érlelődik az orosz offenzíva, amiről mit sem sejtenek.
Laciról '915. telén készült utolsó kép lovon ülő barátjával egy havas kirándulás alkalmából.
Tábori pergament, nyírfakéreg papírra írt újévi üdvözletet küld minden családtagjának, így „Horváth Dezsőné úrasszony" nővérének is -ki történetesen a nagymamám- a "Harctér"-ről 1915. december 20.-án, „Boldog újévet kíván...szerető testvéred Laci" felirattal.
Ez az utolsó levél nagyanyámhoz ifj. Buzássy László kadéttól...
Az 1916-os év állóháborús unalomban kezdődik, ezt az erőgyűjtési időszakot mindkét harcoló fél lövészárkaik biztonságában vészeli át. Ebben a nyugalomban kiváló lehetőségek kínálkoznak személyes, már-már vidám események megörökítésére is. Laci magához ragadja az akkor még újdonságnak számító fotoapparátot és készít néhány képet bajtársai mindennapjairól. Egyik kedvencem az alábbi életkép: a nyolc szereplő közül heten vigyorogva a nyiratkozó férfit vizslatják, ő meg, átérezvén a helyzet komikumát már nevet, katonasapkája eldobva hever a latyakban, méretes farönk a fodrászszék. Lábát bakancsa felett térdig gyolcsba csavarja, mint mindegyikőjük... Pillanat az örökkévalóságnak! Ma már így, vagy úgy, egyikük sem él!
"Hajvágás a fronton 1916"
Buzássy kadét készít még néhány képet 1916. március 31.-én beágyazott szögesdrótos védvonalakról, fapallós közlekedési utakról a Szereth ingoványos partján és folyómenti lőállásaikról, kiépített lövészárkaikról a még mindig békésnek tűnő március végén.
"Szereth menti állásaink. Grobla, 1916. márc. 31.Buzássy kadét" felirat a kép hátoldalán
Hevenyészett akadályok a folyóparton. Drót, drót hátán, kihegyezett, X alakba formált fakarók. Járás fapallón a havas lapályban való elsüllyedés elkerülésére. Így rendezkedtek be akkoriban a védekezésre. Kétlem, hogy egy komolyabb támadásnak ellenállna. Az ellen valahol a folyó túloldalán.
A folyó előtti védvonal útvonalak építése a március végi havas mocsárban a drótakadályok előtt.
"15. század a Szereth partján. Grobla, 1916 márc. 31. Buzássy kadet" felirat a kép túloldalán
Délután van, laposan hátukba süt a márciusi, langyos Nap. Szinte luxus kivitelű vesszőfonat bélelésü, mély lövészárok. A 15. testvérszázad védvonala. Látszik, hogy sok időt és energiát fordítottak rá, alapanyag meg rendelkezésre állt bőven a környéken. Nem kapkodták el! Ráértek... ezt nevezik állóháborúnak.
"Jön az orosz! 1916" felirata van a képnek.
Még az is lehetne: "Jöhettek! Készen állunk mind a heten! Bármilyen, támadást feltartóztatunk!" /A kép nagyon árulkodó; az orosz talán mégsem annyira jön, mert a távcsövet tartó tiszt felsőteste az esetben nem állna fél méterrel a védősánc fölött. A katonák öltözködéséről pedig kiderül a tavaszi időpont, a vetett árnyék, a szembe sütő Nap pedig kora délelőttöt valószínűsít és azt, hogy nyugatról kelet felé céloznak./ Ez valóban a groblai front, nyugatra a magyar, keletre az orosz.
1916. június 4.-én indul az elhíresült Bruszilov offenzíva, a nagy emberi húsdaráló, az akkori körülmények új taktikájú, száz és százezrek életét feláldozó csatája, amely elképesztő mértékű emberi és állati véráldozattal jár. Az új taktika, a rövid tüzérségi előkészítés után a gyalogság hangyabolyszerü előtörése több hullámban, nem törődve a veszteséggel, rációval, ebben csak a mennyiség számít, az elözönlés. Emberanyag bőven rendelkezésre állt, orosz élet bármikor, bármilyen mennyiségben. Már akkor is!
A csata körülményeit és lefolyását itt találjátok. Alább pedig, egy rövid beszámoló a harcokról és a vérveszteség súlyosságáról.
A Bruszilov-offenzíva, 1916
Az antant 1916 tavaszi offenzívájában Bruszilov tábornok délnyugati frontjának nem szánnak szerepet, de a támadás itt indul és ide kerül a súlypont. A jún. 4-én Bruszilov óriási vérveszteséget bekalkuláló taktikájával (tüzérségi előkészítés után azonnal gyalogsági támadás négy hullámban, a tüzérségi támogatás fenntartásával) induló támadás mindkét szárnyon (Luck, Bukovina) áttöri a frontot, a július végi újabb támadást azonban német segítséggel augusztus közepéig megállítják. Háború alatti legnagyobb sikereként az orosz hadsereg 400 km széles arcvonalon 60-120 km mélységű áttörést ér el. A központi hatalmak vesztesége 685 ezer fő (Monarchia 600 ezer, Németország 85 ezer), az orosz veszteség 800 ezer. Sem a Monarchia, sem Oroszország nem képes többé hasonló hadműveletre, az offenzíva, illetve megállítása a két birodalom utolsó katonai erőfeszítése.
Két napja indult az elhíresült Bruszilov offenzíva a 400 km-nyi frontvonalon, de lehet erről ők még mit sem tudnak. Ebben a végletekig kiélezett, feszült helyzetben küldik ki 30 bajtársát vezetve 1916. június 6.-án este 10 órakor önként vállalt felderítésre Buzássy kadétot az egységével. A légvonalban közel 5 km-re lévő Ditkowce falu irányában fekvő orosz mozgások, állások felderítése volt a feladat. A híres offenzíva már elindult orosz részről, bár a tehetetlensége folytán még nem ért el idáig, viszont a készülődés, éberség a tetőfokán. Talán ennek is köszönhetően, visszafelé az őrjáratból, éjjel fél 12-kor szokásosnál is erősebb lövöldözésbe kerülnek -családi források szerint- állásaikból sajátjaik is tüzet nyitnak vaktában általános támadás tudatának páni rémületében. Ilyen hang és zűrzavarban, ráadásul mindezt éjjel, csoda lenne a visszatérők napi jelszó kiabálását érteni és betájolni. Nekik sem sikerült. Lacit szívlövés teríti le. Már nem lehet kideríteni ellenség, vagy baráti tűz által. Azonnal meghal. Bajtársai cipelik vissza a sajátjaikhoz.
Akárhogy is történt, a napokon belül bekövetkező, meglepetésszerű, lehengerlő orosz offenzíva túlélésére nem sok esély volt a tűzvonalban. Lászlót június 7.-én délután 5 órakor Obarzance község katonai temetőjében katonai gyászpompával külön sírban, koporsóban helyezték nyugovóra. Sírja erős tölgyfa kereszttel és felirattal van megjelölve. Sírjánál dr. Halász Vendel mondta az itt és itt olvasható gyászbeszédet. Győri Károly százados, zászlóaljparancsnok megindító megemlékezését az előző linkekben olvashatjátok.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában tiszthelyetteseknek és a legénységnek adományozható legmagasabb elismerés az arany, ezüst és a bronz fokozatú Vitézségi Érem volt. "Az ellenséggel szembeni kimagasló tettek" indoklással kapták. Laci az I. osztályú nagyezüst és a bronz fokozatot is kiérdemelte.
Kadett Ladislaus Buzássy +6/VI.1916
Tisztelet illeti azokat, akik úgy gondolták, hogy ezt a szomorú aktust meg kell örökíteni a családnak és az utókornak,... lefényképezték a friss sírhantot. ifj. Buzássy László élt 21 és fél évet....
Ez vélhetően Oberzance-Kobzarivka falu temetőjének mai kinézete, nagy valószínűséggel Buzássy László nyughelye is itt volt, vagy még lehet. Talán a temető alsó gondozatlan felében. /Évekkel ezelőtt unokaöcsémmel úgy terveztük, hogy meglátogatjuk, -bizonyos mértékig bírva a nyelvet- a falubeliek emlékezetét is felhasználva próbáljuk megkeresni Laci rokonunk és a többi, 105 évvel ezelőtt elesett bajtársai vélhető sírját egy koszorú elhelyezésének erejéig… de, sajnos, csak terv maradt!/
Az alábbiakban bemásolom ide azt a családnak szóló csodálatos bajtársi levelet, amit László közvetlen parancsnoka Balogh Gyula t.hadnagy 48. gy.e. küldött a frontról. E meghatóan szeretetteljes, bajtársi szavak reményeim szerint nagyban könnyítették a család mély fájdalmát.
Négy oldalon keresztül folytatódik ez a kézzel írt levél. Azért, hogy megkíméljelek benneteket a fárasztó silabizálástól csak egy oldalt mutatok, az egészet az alábbiakban olvashatjátok. Megőriztem az írás és a forma hűségét.
"Harctér, 1916 június 16.
Mélyen tisztelt Főtanító úr!
Ma kaptam századparancsnokságunk levelét, melyben általunk is szeretett és tisztelt fia szegény Laci sorsáról értesítést kíván.
Legnagyobb sajnálatunkra meg kell erősíteni azt a hírt, hogy szegény Laci bajtársunk az ellenség golyója által szíven találva hősi halált halt. Nagyon fáj nekem az a tudat, hogy kedves fia haláláról nem az én levelemből, hanem egy közembertől értesült mélyen tisztelt Főtanító Úr
Rögtön a haláleset beállta után a következő tartalmú levelet küldtem Főtanító Úrnak, amit most a túlsó oldalon ugyanúgy leírok.
Mélyen tisztelt Főtanító Úr!
A legszomorúbb kötelességet teljesítem akkor ezen soraimmal, midőn értesítem, hogy általunk is hőn szeretett s becsült fia, felejthetetlen bajtársunk 1916 június 6-án éjjel fél 12-kor hősi halált halt.
Szegény bajtársunk azt a parancsot kapta, hogy 10 érakor este egy 30 emberből álló járőrrel kémlelje ki az orosz állásokat századunk előtt s az oroszok magatartásáról jelentést hozzon. Ez alkalommal támadt szokásos lövöldözés közben életét vesztette.
A sors iróniája, hogy az, aki 8 hónapon át teljesítette a legveszélyesebb járőr szolgálatokat s akárhányszor elment vakmerőn az orosz drótokig, soha semmiféle baj nem érte. S most, nem is éppen veszélyes feladatának teljesítése közben meg kellett halnia.
A boldogult teteme az „Obarzance”-i temetőben lesz eltemetve , kereszttel megjelölve, melyen egy vastáblán neve, az ezred és század száma fel lesznek jegyezve.
Fogadják tisztikarunk és a legénység nevében legbensőbb részvétünket s kívánjuk a jó Istentől, hogy e fájdalmas csapást a legnagyobb lelkierővel tudják elviselni.
A boldogultnak hagyatékát vissza fogja küldeni az ezredparancsnokság s ha bármilyen felvilágosításra szükség volna, tessék bizalommal hozzám fordulni.
Balogh Gyula t. hadnagy 48.gy.e. 18. század Tábori posta 59.
Ugyanezt a tartalmú levelet f. hó 8.-án reggel adtam fel s még hozzá mellékeltem az ezredparancs ama részének kivonatát, amelyben szegény Laci barátomról nagyon szépen, dicsérőleg emlékeznek meg. A levelet, amely úgy látszik elveszett az ezredparancsnokunk, valamint az egész tisztikar aláírta.
Én voltam kiküldve boldogultbarátom temetésére századunktól s láttam, hogy külön sírban koporsóban lett eltemetve s sírja erős tölgyfa kereszttel és felirattal van megjelölve. A szertartást a tábori lelkész végezte. Szegény barátom velem együtt lakott s még kimenetele előtt együtt beszélgettünk jókedvűen.
Hogy meddig maradunk itt nem tudom, mert nagy megpróbáltatásoknak nézünk elébe, de az bizonyos, míg e helyet el nem hagyjuk, a Laci sírja állandóan gondozva lesz.
Fogadják ezúttal is úgy az én, valamint tiszttársaim nevében kifejezett legbensőbb részvétünket s ismétlem, bármilyen felvilágosításra szükség volna, tessék mindig hozzám fordulni.
Mély tisztelettel
Balogh Gyula t. hadnagy 48. gy.e. 18. sz"
Nagyon megindító a katonai gyászpompa, a koporsó, a tölgyfa kereszt a szép, szinte már írói pátosszal megáldott magasívű, jól átgondolt beszédek, megemlékezések. Meghatják lelkünket, szomorú, de mégis olyan felemelő, jólesően békés érzéssel töltenek el a végtisztesség ilyen megnyilvánulásai a frontvonalban. Szinte érezzük, hogy ez a szerencsétlen haláleset mennyire feldúlta az állóharcra berendezkedett lövészárkok békés közösségét és napokra ellátta társalgási munícióval, mert az idő tájt ott annyira ritka vendég volt a halál. Mintha nem is háborúban lennénk! Mert senkinek ne legyen kétsége, mikor megindul a harc és a golyózápor fülsiketítő hangzavarában ezrek és ezrek feszülnek egymásnak, mikor a friss húsba szaladó szuronyok nyomán felszabaduló sikolyok hangja keveredik a szakadatlan ágyúdörgéssel, mikor percenként százak halnak meg, vagy sebesülten jajgatnak, mikor a hegyekbe halmozott oszlásnak indult hulláktól minél gyorsabban meg kell szabadulni, ott az ilyen ceremóniákra senki, még egy tábornok sem számíthat. A megrázó tragédia ellenére, ha Laci végzete ez volt, akkor hálát kell adni a Jóistennek, hogy szenvedés nélkül ilyen végtisztesség lehetősége mellett hívta magához kedves fiát.
Szegény László ugyan már nem érte meg, hogy az 1916 júniusában és júliusában lezajló, a rájuk zúduló, mindent elsöprő Brussilov-offenzíva még mindig a Seret folyó bal parti lőállásaiban találja a 48. gyalogezredet. Itt küzdötte meg az ezred a legvéresebb csatáját, s a 10 hétig tartó szakadatlan védekezéses és hátravonulásos küzdelemeiben állományának több mint háromnegyedét elvesztette. A fáradalmakat ki sem pihenhették, mivel vonatra szállva Lembergen, Krakkón, Bécsen és Laibachon át, a Doberdóra vezényelték őket, ahol a 9. és 10. Isonzó csatában részt vettek az olasz támadások feltartóztatásában. 1917 tavaszán újabb állásban találjuk az ezredet Görznél (ma Gorizia), a Monte San-Marco lejtőin. Ezen a környéken küzdötték végig a 11. Isonzó csatát már újabb Buzássy fiú részvételével.
Itt 1917 kora őszén Isonzónál kapcsolódott be a küzdelmekbe a friss erőkkel feltöltött 20-as gyalogezred hadnagyaként Buzássy Árpád is, akik az 1917-es nagy offenzívák küzdelmeiben a felbomlott olasz csapatokat egészen a Piavéig üldözik.
De térjünk vissza Buzássy László történetéhez. A csurgói m. kir. Áll. tanítóképző-intézet története c. 1939-ben kiadott könyvében így emlékezik meg az iskola elesettjeiről:
Az, hogy ..."páratlan hősiességgel állták meg ott a helyüket a gyermekéveiket alig levetkezett ifjak arra bizonyíték az intézet nagyszámú hősi halottja, akiknek dicső neve fogalommá magasztosult. Az intézet falába elhelyezett márványtábla időtlen időkig hirdetni fogja, hogy egy tanár tanításait életével pecsételte meg és hogy 9 ifjú vérének hullatásával tett tanúbizonyságot arról, hogy az elhintett mag jó talajra talált. A táblát az 1914— 15. tanévben végzett és tízéves találkozóra összegyűlt volt növendékek készíttették és az intézet 60 éves fennállásának emlékünnepén, 1929-ben leplezték le fényes külsőségek mellett. Rajta ezek a nevek olvashatók:
- Folente Lajos tanár,
- Buzássy László,
- Haracsy József,
- Kerschbaummayer Sándor,
- Kiss István,
- Peti József,
- Polka József,
- Tóth Sándor,
- Wittmer László,
- Zelend József."
Ennek a Nagy Háborúnak a hatalmas Zala-megyei vérvesztesége és emberáldozata indította meg Nagykanizsa városát, hogy 1934-ben felállítsák Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását, a 48-as gyalogezred emlékművét, mely zalai katonák bátor helytállásának állít emléket. A szobor Petőfi Sándort egy kézigránátot dobó katonával ábrázolja. Mint ismeretes, Petőfi 1838-40. között ebben a gyalogezredben szolgált. A talapzaton pedig kőbe vésve olvashatjuk azt a számos helyszínt, ahol az ezred „életét és vérét" áldozta uralkodójáért és hazájáért.
Hát ez volt ifj. Buzássy László kántortanító rövidke életének, a család szeme fényének, szép-szomorú tragédiájának története, melyet a szülei -bár Édesapja 35 évvel élte túl a fiát- a továbbiakban már nem hevertek ki. Egy fiatal ember korai, értelmetlen halála mindenképpen megrázó, ám ha ez még messze távol a hazától, családi végtisztesség nélkül történjen, ez bizony nehezen elviselhető. Úgy állítottak síremléket drága fiuknak, hogy azt sem tudták, hol, merre hevernek csontjai.
Buzássy dédpapa virágot helyez el hősi halott fia sírjára ...
A sors néha nem elégszik meg egy élettel, tucat év után úgy alakult, hogy a meggyötört szülők tragikus gyorsasággal a másik fiúkat is elveszítették, ezzel megszakadt a vérvonal. Ezután, már minden szeretetüket unokájuk felé, a sok bajnokságot nyert és az 1936. évi Berlini Olimpikon atléta, Horváth István (az én apám) felé fordították, ki oly sok örömöt és büszkeséget okozott nekik, némileg kárpótolva a sors kegyetlenségét. De ez már egy másik történet ...
Utóirat ... slusszpoén!
Csak, nem hagyott nyugodni az a bizonyos szép óra, furdalt a kíváncsiság, vajon milyen információkat titkol 105 év óta? A márkája valószínűleg már örökre az idő fogja, de amit elő tudtam csalni a fenti, Pilsen-i képből, azt itt láthatjátok ...
Tisztán olvasható, hogy az óra mutatói szerint negyed 4 múlt 6 perccel. Tehát a fotó 1915 október 28.-án csütörtökön délután 3 óra 21 perckor készült Pilsenben.
Üdv. Mindenkinek
