Kedves rokonok!

Engedjétek meg, hogy a történetemet a Buzássy család egy másik tagjával, Ifj. Buzássy László két évvel fiatalabb öccsével Buzássy Árpáddal folytassam, a két embersors kísérteties hasonlósága miatt, ahogyan Ti is látni fogjátok...

 A Monarchia III. katonai felmérési térképe 1910 körül készült.

Buzássy Árpád a család negyedik gyermekeként, látta meg a napvilágot a Zala megyei "Grosz Kanizsától" szinte karnyújtásnyira található Miháldon 1896. december 21.-én, majdnem napra pontosan 2 évvel László bátyja születése után. A családi boldogság határtalan volt, hiszen a Jézuska hozta az újabb kisfiút, bearanyozva 1896 Karácsonyát. Szinte látom a 8 éves Gizella, az 5 éves Mária repeső izgalmát, ahogy az új kis jövevényt vizsgálják Édesanyjuk karjaiban. A kisfiú a keresztségben Árpád Lajos nevet kapta, vajon a felmenőágban volt ilyen nevű előd, vagy csak a Honfoglaló vezérre való utalás arisztokratikus hangzása miatt? Én az előzőre tippelek, de megismervén id. Buzássy László nagy magyar szívét, ezt sem tartanám kizártnak...

Egy csodálatos, régi kép tanúskodik erről a meghitt pillanatról, az Édesanyja karjaiban tartott néhány hetes Árpádról és a kamerába kissé megszeppenten tekintő Lászlóról.

A kis kedvenc, a vezetékneve után „Buczkó"-nak becézett Árpád, szépen cseperedik a tanítói családban, ekkor -hét éves korában- készítik el a már általatok is ismert, családi képet. A képen látszik a vidéki értelmiségi család nyugalma, anyagi biztonsága, a szülők megelégedettsége. Különös gondot fordítanak a jól nevelt gyermekeik ruházatára, a nagyobbacska, hamarosan serdülő lányok tiszta fehérben, a fiúk öltözete, - az akkori kornak megfelelően - magas szárú cipő, vastag sötét színű harisnya, térden felül érő világos, bő bugyogó, felette, - ma úgy hívnánk - „matróz" kabátka. László úrfi egy papírlapot, esetleg levelet tart a kezében, Buczkó úrfi egy faragott botra támaszkodik.

Telnek az évek, ez a Monarchia aranykora, pezseg a gazdaság, kialakul Budapest mai formája a Parlamenttel megkoronázva, épül az ország, utak, vasutak, gyárak, hidak, színházak, a kultúra, a művészet és a sportélet megélénkül, általános lesz az iskoláztatás, egyre több a kiművelt fő és még többre van szükség. Iskolák százai-ezrei alakulnak, elemitől, szakiskolákon keresztül az egyetemekig, melyhez egy regiment oktatóra van szükség. Virágkorát éli Galambok is, a történelme folyamán a századfordulón legnagyobb a lakossága, meghaladja a 2300 főt /ma 1300/. A tanítók példamutató közösségformáló munkája, különösen vidéki kistelepüléseken, óriási hatással van a falvak életére. A tanítót általános tisztelet és megbecsülés övezi, kikérik a véleményét, a közösséget érintő döntésekben aktívan részt vesz. Így aztán az ilyen családban felnőtt gyermek részére a pályaválasztás szinte kézenfekvő. Hát még, ha ez a Buzássy család, hol mindkét fiúcska látja, tapasztalja ezt,... minden vágyuk olyanná válni, mint az Édesapjuk!

Nagyapám /Horváth Dezső/ - aki gyakorló tanitói éveit id. Buzássy László mentori keze alatt töltötte Galambokon - ekkor már a közeli Kisradán kántortanító és jegyben jár Buczkó úrfi nővérével, a leendő Nagymamámmal /Buzássy Mária/. Az esküvőjük előtt két hónappal levelet ír neki és itt egy mondat erejéig megemlíti, a nyári iskolai szünetben nála lévő, majd 13 éves Árpádot is.

/Ezt a végtelenül bájos levélke az akkor 13 éves Árpádra utaló mondat miatt idéztem. Azért volt temetésen a levél küldője, mert kántortanító révén, a helyi pap mellett teljesített szolgálatot/

Árpád mindenben követi a családi tradíciót, a kijelölt és a bátyja által kitaposott utat két év késéssel. Ő is a Csurgói Magyar Királyi Állami tanítóképző-intézet diákja lesz, jól, könnyen tanul és sportol. Tanárai szeretik, elismerik szorgalmát, álhatatosságát, tanulói buzgalmát. Könnyű szívvel tehetik, hiszen idősebb testvére teljesítményével már letette a Buzássyak névjegyét. Így telik el pár év a család és az iskola biztonságában. A tanult, okos felnőtté válás folyamata töretlen.

A háború kitörésekor még két éve van hátra a képesítésig. Az 1915 szeptemberi nagykanizsai utolsó, közös, össz családi fényképezkedésen katonai egyenruhás László bátyja mellett, fehérgalléros, testre simuló diák egyenzekéjében piramis csúcsaként magasodik a többiek fölé ez a délceg, sportos testalkatú fiatalember. Jobbra a Tótmárton ág, balra pedig a Horváth család látható, legszélén az 5 éves édesapámmal. 

A csurgói tanítóképzőben 1916-ban oklevelet szerzett növendékek névsora: Bódics Kálmán, - Borbás Sándor, - Buzásy Árpád*, - Erdei János, - Fülöp László, - Gróf Kálmán, - Hörömpöly Árpád, - Huber Ferenc, - Hufgart János, - Karbuczky László* - Ruttner Lajos* , stb... összesen 34 fő. /A név utáni * jel a kántortanítói képesítésre utal/

A sors kegyetlensége, hogy Árpád 1916 július végén akkor fejezi be tanulmányait, amikor testvére már másfél hónappal korábban elesett a galíciai Keleti fronton!

A hadseregnek kell az újabb emberanyag, - különösen a tiszti és tiszthelyettesi rendfokozatban lévők fogyatkoztak nagy számban... Árpád is belekerül ebbe a nagy darálóba, de szerencséjére hátországi szolgálaton van Nagykanizsán, ideiglenesen nem küldik harcoló alakulathoz. 1917. augusztus 25.-én hadnaggyá avatását követően, megörökíti magát tiszti egyenruhájában.

Nézzétek ezt a fiatalembert! Amerikában ez idő tájt, ilyen zsánerű filmszínészek uralták a mozivásznat és a hölgyek szívét! Délceg, szép, igéző szemű, ilyenekre mondják, hogy sármos! Nem így gondoljátok?

Az ezt követő katonai pályafutásáról keveset tudni. Mivel kell a harcoló katona az elesettek, sebesültek pótlására, hamarosan az olasz frontra küldik és pillanatok alatt a híres-hírhedt isonzói csatamezőn találja magát, a friss harcoló erőkkel feltöltött 20. nagykanizsai honvéd gyalogezred hadnagyaként. Harcol a 11. Isonzó csatában. Ott megsebesül, hazahozzák gyógykezelni, meggyógyul, de már sosem épül fel teljesen.

Az isonzói csaták (I.-XII.-ig) 1915 június - 1917 november közötti veszteségmérlege: Olaszország 1.100.000 halott és sebesült, Monarchia kb.500.000 katona halt, vagy sebesült meg. Mai eszünkkel elképzelni sem tudjuk, hogy mi volt ott és hogy lehetett ép ésszel kibírni ennyi áldozatot!

Maga a XI. isonzói csata 1917. augusztus 18-ától szeptember 12-éig tartott az előrenyomuló olasz és a védekező Osztrák–Magyar Monarchia csapatai között. Cadorna tábornok (az olasz hadsereg főparancsnoka) az elvesztett tizedik isonzói csata után egy utolsó nagy rohamra készült az olasz csapatokkal, hogy elfoglalja a Monarchia frontvonalát és benyomuljon a hátországba. 5200 löveget és 600 zászlóaljat vezényelt a térségbe, hogy a Monarchia 250 zászlóalja és mindössze 2200 lövege ellen döntő csapást mérjen. Ez két és félszeres túlerőt jelentett.

Az olaszok északon aratott győzelmének azonban stratégiai jelentősége nem volt, a XI. isonzói csata kitűzött célját, Trieszt elfoglalását nem sikerült megvalósítani. Az olaszok szeptember 12-én leállították az offenzívát, az ideiglenesen elfoglalt területekről nagyrészt kivonultak.

Édesapja a lábadozó fia újbóli hadra foghatósága rémének elkerülése miatt, tettre határozza el magát… az egyik fiát már feláldozta a hazájának a másik elvesztését már nem tudná elviselni. Jó három évvel a háború kitörését követően az emberek ekkorra már belátják, hogy ezt a háborút két középeurópai állam az egész világgal szemben nem nyerheti meg. Anyagi és emberi erőforrások kimerültek, további tartalékok nem állnak rendelkezésre. Ebben az esetben újabb és újabb emberi áldozatokat hozni már nem hősiesség, hanem ostobaság... 1917. október 27.-én „katonai felszólamlási" ügyben hivatalos anyakönyvi okiratokat szerez be a családjáról és az eljáró hatóságnál kérvényezi Árpád fia katonai felmentését.

Jó döntést hozott Buzássy papa, a Monarchia csak egy évvel később, 1918.november 3.-án kapitulált, de addig is, az utóvédharcokban még rengetegen estek el.

A sebesüléséből felépült Árpád tanítói gyakorlati idejét Pécsen tölti, majd rövid időre feltűnik Budapesten is.

Pécsi időszak alatt készült kép                              Budapesten készült kép

Ezeken a képeken követni lehet Árpád férfiasodását és kezdődő kis körszakállának erősödését is. Édesapja nyugdíjba vonulása után 1922-ben, a megüresedett tanítói állásra utódjául fiát, Buzássy Árpádot nevezik ki kántortanítónak szeretett falujában, Galambokon. Nagy öröm és megnyugvás a családban és az egész faluban, hogy az apa a fiának adhatta át a „staféta" botot. Ezután a szülők Szabar-i házukba költöznek, hadd élje Árpád a saját életét!

Megismerkedik a nagyon csinos, szép, nagykanizsai Tibold Etával, mely kapcsolatot hamarosan hivatalosan is megpecsételnek, 1925. július 11.-én házasságot kötnek. Erről a Zalai Közlöny 1925-ös évjárata 154. példányának 4. oldalán tájékoztatják az olvasókat és a világot. Íme...

/Egy csöppnyi feszültségoldást engedjetek meg ebben a komoly történetben... Ez a végletekig megviselt kép, photoshop-pal való retusálása közben nagyon jól szórakoztatott. Gondolom a kanizsai fotósnak is nehéz lehetett illő komolyságot mutatnia felvétel közben. Eta fejfedője, mint egy modern bukósisak, Árpád haja meg úgy van fésülve, mintha egy korabeli, pilóta szemüveg lenne feltolva a homlokára. Ha tovább olvassátok a "Halálozások" részben a halálozási okokat, ahogy annak idején értelmezték, ne fogjátok vissza magatokat, röhögjetek nyugodtan.../

Hamarosan gyermekük születik Árpád néven, de testi fogyatékossága miatt korán meghal. A csecsemő elvesztése miatti fájdalmukban kapcsolatuk megrendül és a továbbiakban sem áll helyre. A Tibold család rokonsága a gyermek fogyatékossága miatt Árpádot hibáztatja, amit Ő a lelkiismerete súlya alatt nehezen visel. Pár évvel az esküvőjük után készült képen már egy sokat megélt, csalódott, szarkalábas, de még mindig „sármos", érett férfi néz a távolba, elmerengve. Döbbenetes a különbség, hasonlítsátok össze a három évvel azelőtt készült esküvői képpel!

Nem kíméli magát, szinte kívánja az események mielőbbi, gyors lefolyását. Az egyik átmúlatott éjjelt követően, lovas kocsin, kiizzadtan, ingre vetkőzve viszik haza a hirtelen hidegre forduló, -10° C-os március eleji éjszakában. Megfázik, súlyos tüdőgyulladást kap, a gondos kezelés ellenére sem tudják megmenteni... Lehet, hogy nem is akart küzdeni igazán a betegség ellen? Túl gyorsan és túl könnyen megadta magát a megváltásnak... a nemzeti ünnep előestéjén, szép, kora-tavaszi napon 1929. március 14.-én meghal, 32 és fél évesen, pályája elején! Koporsóját László bátyja képzeletbeli helye mellé helyezik a Galambok-i temetőben. Temetéséről a Zalai Közlöny így tájékoztatja olvasóit és a környék lakosságát:

A Buzássy család így mindkét fiát fiatalon elvesztette, utód tőlük nem származott. A szülők fájdalma leírhatatlan, enyhülést csak a megmaradt két lányuk szép élete és négy unokájuk szeretete hoz.

Végezetül, a sors fintora, hogy Tibold Etelka második házasságából ugyanolyan fogyatékos, sérült gyermek született, de ez Árpádon már nem segített...

Ezt a történetet Árpád bátyánk korai halála, 79. évfordulójának tiszteletére írtam... nyugodjál békében!

Hálásan köszönöm a hathatós segítséget Szatucsek Sándornak és Tóth László rokonaimnak az ismereteik és fényképes anyagaik megosztásáért, valamint Krisztián unokaöcsémnek a technika megszelídítésében játszott szerepéért.

Az eredeti írás dátuma: 2008. március 8.

Üdvözlök mindenkit

Isti