Az egyik legcsodálatosabb sportkép, amivel hosszú életem során valaha is találkoztam… általam csipetnyit kiszínezve! Az ismeretlen fotós révén elkapott pillanat lenyűgöző és nagyon sajátos, megismételhetetlen! Megtestesül ebben a pillanatképben a cselekvés szemvillanásnyi egyedisége és mindaz a szenvedély, ami egy atlétát a siker érdekében kiemelkedően naggyá, emberivé és vonzóvá tesz. Látni az izomzat működését, a technikai készség fejlesztésével és a test gyötrésével járó mérhetetlen mennyiségű befektetett munkát, érezni a velejáró szenvedést, a sok testi és lelki örömökről való kényszerű lemondást. Mindezt a saját és szerettei örömére, önbecsülése érdekében.

A képen látszik a kidobás pillanata és szinte érezni a végletes erőkifejtést, a koncentrációt, a kilendülő kéz, a kar, a váll dinamizmusát, az egész test rásegítését, együttműködését az áhított cél elérése érdekében… egyszóval az emberi izomzat és az akarat diadalát. Látni a testtartáson, a mozdulaton a teljesítményért megfeszülő izmokat, ínakat, amit még versenypólója is igyekezik követni… Látni az arcán az elkötelezettséget, az elhajított, repülő szer szemmel követését és annak gondolati úton való nagyon erős bíztatását. Mindez az egyik versenyén, egy kisfaluból jött fiatal, 19 éves, nagy reményű atlétáról, Horváth Istvánról készült fotó… akit édesapámnak hívhattam.

Íme, álljon itt a berlini olimpiai szereplés relikviáit tartalmazó emlékek gyűjteménye, Juhász nagyapám által megálmodott és aprólékos munkával, sok szeretettel kivitelezett, iparművész keze által létrehozott minőségben.

Evvel a XI. Berlini Olimpiásznak dicső emléket állító - saját kezűleg készített – kis emléktárggyal köszöntötte Juhász nagyapám a vejét, két unokájának az apját 43. születésnapján, immáron 70 évvel ezelőtt. Ez a különösen díszes, igényesen megmunkált, keményfából készült műremek méltó emléket állít a világ legnagyobb seregszemléjének és annak egyik akkori magyar részvevőjének. Annak, aki istenadta tehetségével, nem lankadó szorgalmával, büszkeséget hozott családjának és a hazájának! Ez az egyedi, gyönyörűséges fába álmodott emlék tartalmazza a magyar küldöttség olimpiai ötkarikás díszes kitűzőjét, az olimpiai részvétel nagyplakettjét, a delegált résztvevő sorszámát és annak a bűvös golyónak a szimbólumát, aminek minél messzebb való elhajításáért Horváth István tíz éven át, fáradságot nem kímélve, lankadatlanul küzdött. /Megőriztem és a mai napig csodálattal adózom mindkettőjüknek/

Horváth István Tamás 1910. július 12.-én a Zala-megyei Kisrada településen látta meg a napvilágot egy pici faluban, a család elsőszülött gyermekeként születési anyakönyve szerint. Édesapja, a keszthelyi születésű Horváth Dezső, a falu kántortanítója, édesanyja aki Péterhidán született, a közeli Galambok község kántortanítójának másodszülött leánya, Buzássy Mária. Dezső nagyapámat, a frissen végzett diplomával /az 1906. június 28.-án Csáktornyai Állami Tanítóképzőben szerzett kántortanítói oklevéllel/ szakmai gyakorlatra helyezték a megye egyik kiváló iskolaigazgatójához Galambokra, ahol is rövid idő alatt elsajátítva mentorától a hivatása fortélyait, volt ideje komoly vonzalmakat táplálni, majd realizálni, aztán életre szóló frigyre lépni annak leányával, Máriával. Öt évvel később még egy gyermek, egy kislány jön a világra a családban, ő a keresztségben a Magdolna nevet kapja.

Az alig egy éves kisfiú első hivatalos dokumentuma a Himlőoltási bizonyítvány, mely kelt 1911 május 1.-én Pacsán. 

A képen a 3-4 év körüli csöppnyi kisfiú büszkén tartja jobb kezében az irányító pálcát, a másikban az igényesen kivitelezett fakarikát, az akkori kor egyik kedvenc játékszerét, melynek hajtása a gyerekeknek oly nagy örömöt okozott és mellesleg megannyi szervre jó kihatással volt: a bottal irányban tartott gyorsan gördülő karika csak futással volt kivitelezhető, nagy koncentrációt, ügyességet követelt és a gömbérzéket is kedvezően fejlesztette. Vidéken többnyire a falvak lejtős főútjai szolgáltak e felhőtlen gyermek-mulatság kiaknázására. Éltek is vele a hasonló korúak, felhőtlen kacagás kísérte futkározásukat. Természetesen az akkori idők forgalmi viszonyai semminemű veszélyt sem jelentettek a karikákat kergető gyerkőcökre.

A kis István a faluban a családnak is otthont adó iskolában cseperedett, magába szíva apja hivatásának és pályájának minden szépségét mely aztán kihatással lesz pályaválasztására, egész életére. Természetesen elemi iskolája mind a 6 osztályát édesapja felügyelete és gyámolítása alatt végezte. Az erről szóló bizonyítvány 1922. június 26.-i keltezésű és természetesen szigorú édesapja igazolásával.

További, középiskolai tanulmányait országjáró kaland kíséretében végezte: az első osztályt a Tatai Kegyesrendi Főgimnáziumban az 1922/23.-iki tanévben, a II.-III. osztályt a Keszthelyi Premontrei Reálgimnáziumban, az 1923/24-1924/25 tanévekben, a IV. osztályt, mint magántanuló a Nagykanizsai róm. kat. Reálgimnáziumban az 1925/26. tanévben, az V-VI. éveket ismét a Keszthelyi Premontrei Reálgimnáziumban, az 1926/27. – 1927/1928. tanévet, a VII. osztályt a Zalaegerszegi állami Deák Ferenc Reálgimnáziumban az 1928/29. –1929/30. tanévekben, a VIII. osztályt a budapesti X. ker. állami Szent László Reálgimnáziumban az 1930/31.-iki tanévben. Hogy mi végre volt ez az éktelen, évenkéti iskolaváltás, ez az ugrándozás az ország különböző pontjai között, azt még a dokumentumok alapos megismerésével után sem voltam képes kideríteni, Csak feltevéseim, sejtéseim vannak. Érettségi oklevelét ugyanott Budapesten, 1931. június 6.-án állították ki. A nálam lévő dokumentumok szerint.

A Keszthelyi Premontrei Reálgimnázium udvarán készült kép 1928. július 9.-én három nappal a nevezetes 18. születésnapja előtt tanára, iskolai diáktársai körében. Ő a jobb oldalon ül bricsesz nadrágban, kissé mogorvának tűnő, szúrós tekintettel. Már akkor is, széles vállával, erős lábizomzatával kolosszusként emelkedik ki a többiek közül és kitűnő fizikai adottságával lassan szárnyait bontogatja a magyar atlétika fényesen tündöklő égén. Számára egészen a sors által kijelölt eljövendő csúcsig.

Kalandos, tanulással egybekötött izgalmas kamaszkor kezdődik a fél ország bejárásával és megismerésével. Eközben nem csupán szellemileg, de testileg is erősödik, mégpedig egyre jobban a magas, csupa izom fiatalember. Tudat alatt érzi, hogy a sors arra kényszeríti, hogy veleszületett, isteni fizikai adottságait, energiáit valami fontosra használja. Így kerül kapcsolatba az atlétikával, amit a történelemben úgy jellemeztek, hogy „a sportok királynője”. Ezen belül is a nehézatlétika két ága igézi meg ezt az immáron izomkolosszussá érett ifjút, a súlydobás és a diszkoszvetés. Talán, mert otthoni körülmények között is művelhető…. mihez kezdetben, a hátsó kertben, pályája elindításához elegendő volt meglepett édesapja szeretetteljes figyelme és bíztatása. Ezen kívül végtelenül gyors reakciójú, kirobbanó ereje, lábizmainak maximális működést biztosítva, lehetővé teszi számára a közel 100 kilós nagy test kiemelkedő gyorsulását, mozgékonyságát. A 100, a 200, sőt a 400 méteres síkfutásban iskolai bajnokságokat nyer eleinte, sőt a távoli jövőben még a magyar 4x100-as válogatott tagja is lesz egy beugrás erejéig.

Innen már, a tanuláson kívül, egyenes út vezet a sportpályafutásának beindulásához, izomzata 18-19 éves korára lassan kezdi elnyerni végső formáját, úgy mondják „beérni” és ezt követően középiskolás versenyeken oly kimagasló eredményeket ér el, melyeket a helyi lapok is lelkesen közölnek. Eleinte a "Zalai Közlöny", a "Dunántúli Sport Újság", a "Zalai Élet" számol be a diákbajnokságok eredményeiről, győzteseiről, így aztán mi is nyomon követhetjük e kibontakozásban lévő nagyszerűnek ígérkező sportkarrier útvonalát.

"Takács" versenyről. Zalaegerszeg 1929. június 1.   100 méteres síkfutás - 12 mp. 

Az 1928. év már a Zalaegerszegi m. kir. áll. Deák Ferenc reálgimnázium „Deák Ferenc“ sportkörében találja. A sportkör vezető tanára Gáthy Elemér. Ő foglalkozik az energiáktól túlcsorduló, zalai 18 éves VI. osztályos fiatalemberrel, ki hálából hozza az eredményeket, öregbíti iskolájának hírnevét, rakoncátlan csikóként, sportágak között ugrálva minden kipróbált atlétikai számban kiválót nyújt. Sorra nyeri az ifjúsági versenyeket, robbanékonysága a rövidtávú vágtákban érvényesül, ám testgyarapodása a nehézatlétika két csodás ága, a súlydobás és a diszkoszvetés irányába tereli. Álljon itt a korabeli gimnázium 1928. évi beszámolója: azért van a neve előtt „id.” előtag, mert két azonos nevű diák is volt az iskolában és ő volt az idősebb, a VI. osztályos.

Az 1929. év meghatározó pályafutása szempontjából. Bontogatja szárnyait, versenyről-versenyre hozza a legjobb középiskolai-ifjúsági eredményeket minden számban, amiben elindul, ezek közül is kiemelkedik a két kedvenc, a súly és a diszkosz. Ekkor még Zalaegerszegen diákoskodik, a reálgimnázium Deák Ferenc Sportkörének oszlopos tagja. A zalai középiskolák diákjainak atlétikai versenyén, a KISOK színeiben (Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja) 1929. május 28.-án, 19 évesen, szép eredményeket ér el minden számban, amiben elindul. /súlydobás 1.hely 11,14m, 100m síkfutás 2.hely 12.4 mp, 400m síkfutás 3.hely 56.5 mp, diszkoszvetés 2.hely 31.59m/ Összesítésben egyetlen ponttal lemaradva Nagykanizsa csapatától a négy részvevő közül a második helyre hozza városát.

Ezt követően felfigyelnek tehetségére, leigazolják a megyei sportélet vezető egyesületébe a zalaegerszegi MOVE ZSE-be (Magyar Országos Véderő Egylet Zalaegerszegi Sport Egyesület).  Ahogy tanulmányai engedik a lehető legtöbb versenyen indul és sorra nyeri őket. Példának álljon itt MAC megbízásából létrejött északnyugati kerület ifjúsági bajnoksága. Minden elindult számban /100m, 200m, súly, diszkosz/ bajnok lett! És még 19 éves sincs!

Erre az időszakra, pontosabban 1929. szeptember 28.-ra esik első külföldi megmérettetése. A hagyományos Stájer-Dunántúl atlétikai viadalt most „Grácban” rendezik, a tudósítások szerint „verőfényes gyönyörű időben, kitűnő pályán és szép közönség előtt”. Egyetlen számban - súlylökésben - indul és a magyarok közül övé a legjobb, az egyetlen második hely. Picit előre szaladva, egy év múlva revansot vettek a magyarok Székesfehérváron az osztrákokon… ő hozza az eredményt, rekorddal nyeri a diszkoszvetést. Az új rekord: 41,52 m. „A Reggel” c. újság 1930. szeptember 15. száma közli lelkendezve a nevezetes eseményt:

Érdekességnek álljon itt ez a történet 1929. május végéről, miről a felháborodott „Zalai Élet” is megemlékezett. Törökszentmiklós-on kezdődött országos ifjúsági atlétikai bajnokság nyolc csapattal, az ország legjobb fiatal atlétáival. A kétnapos viadalon apám 4 számban indult, a súlyt és a diszkoszt megnyerte, 100m és 200m síkfutásban második lett. Ezzel csapatát a 2. helyre hozta. És itt jön az az érdekesség, ami kicsit később, egy sokkal komolyabb versenyen, az 1924-es Párizsi Olimpia döntőjében esett meg ugyanígy Somfay Elemérrel a pentatlon verseny zárószámában. Őt is megfosztották bajnoki címétől, hibás bírói döntésnek köszönhetően. /Amit aztán élete végéig nem tudott feldolgozni/ Ily módon apám esete volt az előfutár. Mulatságos lenne ez az újságcikk, ha nem vele történt volna.

/A kinagyított, bekeretezett, legendás kép a lakásomban a felmenőim falát díszíti és látványa minden alkalommal melengeti a szívemet. Még mindig őrzőm az alább látható, maholnap 100 éves, a Mannesmann RT. által felajánlott, sziklán szárnyait terpesztő turulmadár, versenygyőztesnek járó trófeáját. A képen büszkén, a stilizált sziklalábazatnak döntve a fenti 5 cm átmérőjű, a győztesnek járó érme látható/    Klikk a képre!

A húszas éveit nyaldosó vidéki fiatal ember, a család ifjú atléta reménysége, már megannyi versennyel a háta mögött, győzelmet győzelemre halmozva, nyakában az addig szerzett megannyi értékes érmét büszkén viselve áll modellt a pécsi fotószalonban, elnyert szép turulmadaras trófeájával. A hullámos, sötétbarna hajkorona alatt bizalmat keltő, arányos felépítésű arc, szemöldöke alatt mélyen ülő tudatos szempárt rejt. Vastag nyaka, erőtől, izomtól duzzadó válla és felsőteste, óriási mellkasa keskeny csípőbe torkollik, ami masszív combizomzatú lábakban végződik. Kidolgozott, erőtől duzzadó felső-alsókarja, csuklója, hatalmas méretű, de finom, érzékletes kezei és ujjai mindennemű tevékenység ellátására alkalmasak, a súlydobás, a diszkoszvetés kezet, ínakat alaposan igénybe vevő feladatára, mind a magasszintű, kántortanítói zongoraművelés céljaira. Mind ehhez társult még egy 186 cm testmagasság, hogy az akkori éra - szó szerint - egyik kimagasló egyéniségévé váljon az élet minden területén. Az öröklött gének kedvező kombinációjának köszönhetően létrejött remek fizikai adottsága és az őt tenyerén hordozó sors mind vele volt, de erről mit sem sejtve haladt tovább a pályáján saját erejéből, szorgalmából megvalósítva mindazt, amit egy férfivá érő kamasz elérhet és várhat az élettől.

Az érettségi oklevele kiállítását követő napon már a gimnázium évzáró versenyén vesz részt. Természetesen kimagasló eredménnyel írja be a budapesti gimnázium sporttörténetébe búcsúzóul a nevét. A „Nemzeti Sport” 1931. június 8. hétfőn megjelent száma tudósít a lelkes 1000 főnyi közönség öröméről, melynek forrása a nyolcadikos Horváth István produkciója volt súlylökésben és diszkoszvetésben. 

Három nappal később került sor a KISOK Budapest kerületi atlétikai viadalára a BEAC sporttelepén 1931. június 10.-én. Erről tudósít a „Sporthírlap” következő napi száma. Különlegessége ennek a cikknek az a személyes körítmény, ami igencsak ritka a tudósítói újságírásban és - bevallom - még nekem is – fiának - tudott újdonságot nyújtani. Van egy sejtésem, hogy akkoriban édesapja testvérénél, a tornatanár Horváth Lajosnál lakhatott.

„Az Est” országos napilap sportrovata nemcsak közli az 1931.június 12.-i pénteki napon megjelent számában az eseményt, hanem fényképet is közöl Horváth István feltörekvő, erőtől duzzadó fiatal atlétáról, közvetlenül verseny után, fehér szegélyű sportalsóban, fehér atlétatrikóban, alkalmas sportcipőben.  A megjelent cikk mellesleg méltatja a versenyen elért kiemelkedő eredményeit. Végtelenül kellemetlen, hogy a cikk írója a fénykép alá rossz keresztnevet írt. Az akkori újságírásban is volt pongyolaság, láttam már újságban leírva Vilmos, Zoltán és itt Gyula utónevet! Ezen az újabb kitaláción immár meg sem lepődők! Aztán, jóval később egy hivatalos iratban még Károly is volt.

Pár nap múlva 1931. augusztus 2.-án a „nézőközöség népvándorlással felérő menetelésével” megtelt a MAC-pálya lelátója, sőt még a póttribün is!  A közönség lelkesen ünnepelte az atlétákat, akik nem okoztak csalódást több versenyszámban sem. Így a súlydobás Mudin Imre emlékverseny számában sem, ahol Horváth István KISOK színeiben induló 21 éves fiatal 14,21 m dobásával a második helyet szerezte meg Darányi dr. MAC győztes /14,49m/ mögött.  

Ilyen előzményekkel kezdődött fergeteges karrierje. Innen aztán sportpályafutásának emelkedő íve kisebb hullámokkal egészen az 1936-ig tart, melynek csúcsa a XI. Berlini Olimpia. Megszámlálhatatlan verseny, siker, győzelem és helyezés, érmek, trófeák, tiszteletdíjak övezték ezt a pályát. Mindez egy apró vidéki faluból jött fiú káprázatos diadalútja az emberi akarat, a tisztelet, a szellem és a szorgalom megtestesülése… no, meg az istenek kegyes, szeretetteljes közreműködése.

Az érettségi vizsgái után egy éves katonai szolgálatra sorozzák. Ősszel vonul be. Nagy előny számra, hogy ez egy sportszázad, ami sportelőmenetelét inkább segíti, mint hátráltatja. Parancsnokai sportrajongók, elismerik eddig elért kimagasló teljesítményét, elősegítik edzési körülményeit, főidényben a versenyeken történő indulásait. A kiképzése ideje alatt több ideje jut olyan tevékenységekre, amire más elfoglaltság esetén nem lenne lehetősége. Ősztől tavaszig az alaki kiképzés és erőnlétének fokozása a fő szerep.

A fenti kép egy alaki kiképzés pihenőjében készült. A bal oldalon álló hatalmas ember a 21 éves Horváth István.

Az érettségi vizsgái után 1931.-ben - 21 évesen - felvételt nyer a Pécsi Püspöki Római Katholikus Tanítóképző Intézet hallgatói közé a következő évi kezdéssel, mely elemi iskolai tanítóságra képesíti. Tehát az 1932. iskolai évtől itt tanul, itt él bentlakásos intézetben távol családjától, és itt pallérozza kiváló fizikai adottságait gondos atlétikai szakemberek figyelő tekintetétől kísérve és segítve. Ez idő alatt, a szorgos tanulás mellett, szabadidejében, kellő fizikai felkészülést követően, számos verseny indulója és többnyire győztese még mindig a KISOK színeiben. Fiatal kora ellenére érmei, megannyi győzelmi trófeáinak, díjainak száma lenyűgöző. A „Nemzeti Sport” újságírója ezt a riportot készíti az immáron országosan elismert és többszörösen bizonyított, vele a magyar atlétikai sportban mindig számolni szükséges atlétával:

Csodás, személyes motívumokkal teli kitűnő riport, mely az elején könnyeket csalogat az ember szemébe, még így utólag is. Érdemes kibogarászva elolvasni a fentieket, rengeteget megtudhatunk pályája kezdetéről, és egy fiatalember bájos, csodaváró, boldog naivságáról… az én apáméról!

A „Nemzeti Sport” 1931. június 15.-i száma a MAC versenyéről tudósítva igyekezik az ifjú, feltörekvő, maguknak, az élvonalban helyet követelő fiataloknak kivételes hírverést nyújtani. Meglepő módon az aznapi kedves karikatúra az én apámat ábrázolja. 

Pár nappal később 1931. augusztus 15-16.-án a MASz rendezésében északnyugati kerület bajnokságot rendeztek. Mind erről a „Nemzeti Sport” aznapi száma tudósít: „A verseny kimagasló eseménye Horváth Istvánnak a KISOK-ból a zalaegerszegi MOVE-ba lépett fiatal súlyatlétának 14,82 méteres dobása volt. Ezzel az eredménnyel Horváth Darányi mögött a második helyre került a magyar súlydobók ranglistáján.

A "Nemzeti Sport” 1931. évi eredmények összesítése, melynek „kiemelkedő eseménye... Horváth feltünése”, amellyel „másfél méteres javulással a legjobb európai dobók sorába lépett” Ugyanitt álljon apám sajátkezű értékelése versenyről-versenyre az 1931. év eredményeiről súly és diszkosz szempontjából.

Súlylökés vonatkozásában: az elindult 13 versenyből 6 esetben győzött, 7 esetben 2. helyezést ért el.

Diszkoszvetés tekintetében, az elindult 11 versenyen elért eredménye: 6 győzelem, 1 második, 2 negyedik, 2 hatodik helyezés.

Mind a súly, mind a diszkoszvetésben lényegesen – több méterrel - javultak az átlageredményei az 1930. évihez képest. Az 1931. évi versenyeredményeinek saját kezű összegzése ebben a mellékletben látható.

A felvétel az augusztus 23.-i „atléta-bajnokság” díjátadójáról készült, ahol „Molnár Dezső a MASZ társelnöke gratulál az újonnan feltűnt nagy súlydobótehetségnek, Horváthnak, aki 14m 81 cm remek eredménnyel második lett Darányi mögött.”

A megfakult „eredményeim” ív jobb szélén „Jóska” felirat alatt nagy versenyriválisának, immáron klubtársának, segítő, jó barátjának dr. Darányi József évtizedes magyar súlylökő bajnoknak, a kétkezes súlylökés többszörös világbajnokának ugyanazon évi eredményei vannak feltüntetve. Azé a Darányi Józsefé, aki 5 évvel volt idősebb nála és addigra már 2 olimpiát /az 1928-as amszterdamit 8. és az 1932-es Los Angelesit 7. helyezéssel/ tudhatott maga mögött nagyon szép helytállással. A nem is olyan távoli jövőben a harmadik olimpiáját - a berlinit - is kiérdemli, nagy büszkeségemre, az én apám társaságában.

Na, pufff! Mulatságos közjátékról értesülhetünk az újságból. Az 1931. augusztus 30.-i katovicei lengyel magyar válogatott atlétikai viadal előtt még több csapattag útlevele, vízuma hiányzott, ezen felül Horváth eltűnt, az egész MASZ őt hajkurászta, mobiltelefon híján küldtek neki táviratot hazájába „Kisradányba” /Kisrada/ és Gyenesdiásra is, mialatt izgalommal várták jelentkezését. Hogy miként oldódott meg ez a kínos eltűnési história nem tudom, viszont ott volt a versenyen és 14,82m eredményével az év legjobbját dobva lett a második Darányi mögött. Ez a fenti eredménylistán is ellenőrizhető.

 Az alábbi viccesnek tűnő párbeszéd mutatja, milyen komolyan vették a sportklubok már akkor is az élversenyzők megszerzését, látni a késhegyre menő harcot a helyezésekért, a pontokért. 

Szakmailag és a sport szempontjából is a bentlakásos pécsi tanítóképző intézet választása jó ötletnek bizonyult a fiatal Horváth István, szárnyait bontogató atléta számára. Családi indíttatását figyelembe véve, életpályája a sporton kívül már eleve elhatározott volt. Édesapja-, génjei és gyerekkori környezete által beoltva nem is kínálkozott más továbbtanulási- és életpálya lehetőség a tanári pályán kívül. Az meg hab a tortán, hogy a pécsi iskola lelkesen támogatta a sportéletet és buzdította a tehetséges atlétáit Zala megye élvonalát képviselő klubban való sportolásra. Ezeknek a nagyhírű kluboknak a versenyszervezői háttere nagymértékben megkönnyítette a fiatal sportolók elismertségét, érvényesülését, tehetségük kiteljesedését, edzési lehetőségeinek javulását, trénerek irányította szakmai fejlődésük hatásfokát. Nagy szó és elismerés volt e híres klubokban atlétizálni és a versenyeken annak színeiben elindulni, de viselni kellett felszereléseiken annak reklámcélú beazonosító logóját, betűjelzését. A kifejezett előnyökért cserébe szinte elhanyagolható a szponzori támogatás ellensúlyozására irányuló tevékenységek elfogadása.

A talpán "PÉCSI A.C. JUBILEUMI VERSENYE 1886-1936"  feliratú nagyon értékes és szép, versenygyőztesnek járó Zsolnai gyárból származó, 30 cm magas eozin trófea. Könyvespolcom dísze. /ez a kisplasztika Beszédes János László: Konstantinápolyi vízhordó lány címet viseli és különleges, egyedi, nagyon ritka darab/

 A „Nemzeti Sport” fenti, érdekes párbeszéd formájában megírt cikke lelkesedik a 21 éves KISOK-os Horváth István 14,65 m-es eredményén és nagy bizakodásában gondolatban már merészen előreszaladt, mert szeptemberben az előzetes várakozásnak ellentmondva mégsem igazolt a MAC-hoz. Különböző nyomós okok miatt megoldhatatlan feladatnak tünt ugyanis a tanulás, a sportolás és a lakhatás összeegyeztetése a fővárosban. Viszont klubváltás így is történt 1931 kora őszén, mikor is az általa már kinőtt középiskolás korú KISOK-ból a zalaegerszegi MOVE-hez igazolt és annak színeiben és szponzorálásában versenyzett egészen 1933-ig. Iskolai tanulmányai buzgó elsajátítása mellett. Fizikai, testi fejlődése is töretlen, új trénere nagy figyelmet fordít a már országos hírű, több bajnokságot nyert atléta kibontakozására, testi erőnlétének növelésére. Minden elérhető versenyen indul a MOVE ZsE támogatásával és hozza is az elvárt eredményeket. Ahogy egy fenti képen is látható, már igen fiatal léte ellenére a melle roskadozik az a nykában lógó, versenyen elnyert nemzeti színű szalagon függő érmék súlyától. 

Első éves pécsi tanítóképzős hallgató és atléta mikor kérelemmel fordul a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszterhez tanulmányi ösztöndíj engedélyezése céljából, amit az meg is ítél az 1932. tanévre 500 Pengő erejéig. Erről az Országos Testnevelési Tanács értesíti a 42/1932 sz. levelében 1932.január hó 8.-án. Örömteli a hír: ily módon a továbbiakban biztosítva van mindaz az anyagi eszköz, mely tanulmányaihoz, sportolásához és megélhetéséhez szükségeltetnek, nem terhelvén tovább az eddig meglévő, kántortanítói fizetésből finanszírozott családi terheket.

Az 1933. május 25. Budapest. A győztes 4x100-as staféta. A bal oldali fiatal ember Horváth István, a maga 100 kilójával!

Az 1932-33 évet tanulmányainak szenteli, ugyan továbbra is versenyez, de nem fejlődik megfelelő képpen, eredményei jóhiszeműen is csak stagnálnak. Több oka is lehet ennek, az én szememben teret nyer a kellő motiváció hiánya, az iskolai előmenetel megfelelésének kényszere, a nem megfelelő edző és edzésterv, esetleg a 22/23 éves fiatalember korából adódó másfajta érdeklődése is egy vidéki nagyvárosban. Vagy mindezek elegye. A „Nemzeti Sport” 1933 március 10.-i, előző évet értékelő és összefoglaló cikkében csalódottan ír Horváth előző évi teljesítményéröl és Darányi Los-angelesi olimpiai eredményéről. Ugyan Horváth István az éves összesítésben még mindig a második, de a feltörekvők ott lihegnek a nyakában. Még az is eszembe jutott, hogy túl merész álmai miatt talán csalódott lehetett az 1932.-évi X. Los Angelesi olimpiáról való lemaradása miatt.

Valamit tenni kellett, érezte, mert valami „nem stimmelt”. Hiányzott az erő, a technika, az eltökéltség és a professzionális, legkorszerűbb edzési módszerek alkalmazása, elsajátítása. Az eddigi és a meglévő edzők, szakemberek már nem tudtak többet adni ezen a szinten pályája ívének emeléséhez.

Ezért döntött úgy, nagyon helyesen, hogy Darányi csalogatásának és a nagyhírű budapesti klub felajánlásának eleget téve 1933. év ősz táján kérelmezi átigazolását a MAC-ba, az 1875-ben alapított neves, országos hírű, a legkiválóbb atlétákat tömörítő Magyar Athletikai Club-ba.

 Örömmel fogadják, nagyszerű közösségben, jó felszereléssel kezdi el a munkát. Ugyan némi problémát jelent a Pécs-Budapest távolság gyakori oda-vissza leküzdése, de fiatal emberként megoldja. Darányi sokat segít, csiszolja a technikáját, új stílusra, új tréningre oktatja, erősítő, izomfejlesztő módszereket mutat neki. Nagy motiváló erő a klubon belüli egészséges rivalizálás, szinte húzza egymást a két kíváló atléta.

Minden erejét beleveti a munkába, szorgalmasan tréningezik, szabad idejének zömét erőnlétének fokozására fordítja, de éppen csak annyira, hogy ne menjen tanulmányai rovására. Tanárai segítik, elnézőek és lehetővé teszik a versenyeken való részvételét. Meg is látszik a javulás szépen jönnek az eredmények, egészen a 14m 82 cm-es csúcsig. De nem tovább! Első versenyén megnyeri a fenti MAC emlékérmet.

 Aztán jön az áttörés! Bár az 1934. év még elég lagymatagon undul, májusi és júniusi versenyeken még gyengélkedik eredményben, de aztán nagymértékű változás következik be néhány kiugróan jó eredménnyel. E változások oka, hogy Somfay Elemér a magyar atlétika doajenje a MAC legendás, sokszoros bajnoka, a párizsi olimpiai ezüstérmese veszi át trenírozását, felkészítését, nem titkoltan a berlini olimpiára.

„Horváth Pistánál” 12 évvel idősebb Somfay mester óriási tapasztalatát és minden erejét, szenvedélyét e fiatal atlétának szenteli, kiben a jövő egyik nagy reménységét látja. Somfay irányítása alatt közösen edzenek, közösen fejtik fel, tanulmányozzák és gyakorlatban sajátítják el mindkét szakág stílus-beli újdonságait. Közösen, együtt töltenek minden szabad, sport és nem sport célokra kihasználható időt és közösen tervezik a jövőt, a nagyszerű versenyeket.

A fiatal atléta bízik mesterében, követi és aláveti magát célratörő, jóindulatú akaratának. A sok erőnléti- és stílus-finomítási edzés hatására az 1934. éves idény második felében stabilizálódik formája, új egyéni rekordja továbbra is biztosítja számára súlylökésben az országos második helyet, számszerűleg a kidobási eredménye nyaldossa a legendás, lélektani 15 méteres határt. Itt és itt lehet megnézni saját kezü eredménylistáját /14m 92cm, Osztrák-Magyar verseny Bécsben 1934.július 8./

Kiválónak tűnik az együttműködés, komoly, hosszútávú, már a sporton túl nyúló barátság, családi kapcsolat alakul ki közöttük. Az alábbi közös képek bizonyítják és erősítik ezt a kapcsolatot, összetartozást: a baloldali képen, a kisradai szőlődombon, a híres Berehegyen a présház előtt piknikeznek az árnyékban. Balról jobbra, Somfay Elemér, nagyapám, nagyanyám, a feketeruhás hölgyet nem ismerem, Vilmi, Somfay barátnője, előttük ül a földön Magda, apám húga. Természetesen ki más is lehetne a fotós, mint az én apám! A mellette lévő kép egy akkori aranyos, nyári, bohóckodó „zuhanyozás” boldog pillanatát kapja el. A teli kannát, mely edzésgyakorlatnak is beillik, ki más tartaná, mint a sportoló apám. Míg az alsó kép 1935 telén a zalai dombokon, ropogó hóban állva mutatja az edzőt és tanítványát, az elválaszthatatlan társakat, jó barátokat. A fekete-fehér képek kiszínezése önmagáért beszél, annyira természetes és élethű.

 A „Nemzeti Sport” 1935. május 14. keddi számában rövid cikket közöl, „Horváth Pista –CCC…” címmel, melyet az alábbiakban lehet olvasni:

„Nem mi mondjuk, Somfay Elemér beszélte vasárnap Darányi Józsefnek. Mit beszélt? A Pécsett most Somfay vezetése mellett készülő Horváth István formájáról beszélt. Elmondta, hogy szisztematikusan felépített edzéssel készül és azért nem engedte vasárnap Csányi ellen dobni, mert még nincsen készen. Körből még nem sokat dobált. Ám körön kívül annál többet és – 16 méteren felül többször is dobott, sőt a 16,50-et is elérte.

Mi tudjuk jól, hogy Horváth Istvánban van súlydobóink közül s legnagyobb fantázia. Puha, gyors, rugalmas, amellett, hogy hatalmas test. Ha rájön a súlydobás igazi fortélyára, még ilyen fantasztikus eredmények elérésére is képesnek tartjuk.

De azért meg leszünk elégedve, ha május 30.-án, a MAC jubiláris háziversenyén egyelőre még csak a 15 métert dobja túl.”

A MAC 60 éves fennállásának jubileumát felújított stadionnal ünnepelte nagy pompával, hatalmas előkelő közönség előtt, óriási csinadrattával. Ezen Horváth István nem vett részt, hiába vízionálta az újság.      

A sok erőnléti-, stílustechnikai munka, az önbizalom egészséges növelése lassan beérik és kimutathatóan is meghozza a gyümölcsét. Kicsattanó, ereje teljében lévő negyedéves főiskolás sportoló indul a Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokságon, melyet a Budapesti Tudományegyetem 300 éves évfordulójára való hivatkozással kapta meg Magyarország. A győztes Viiding mögött a második helyen végez 14,56 m erdménnyel, megelőzve a legendás, későbbi olimpiai bronzérmes német Gerhard Stöck-öt.

Másnap, 1935. augusztus 20.-án Szent István ünnepén a MASz rendez atlétikai versenyt a BSzKRT pályán, melynek különlegessége a magyarok mellett japán és amerikai atléták indulása volt. A szervezési hibák ellenére az elhúzódó versenyen sok szép eredmény született. A fiatal Horváth István számára örökre emlékezetes nap lett, egy életre maradandó élményt hozott. Beérett a sok-sok munka gyümölcse. Egyéni rekordot lökve  először szárnyalja túl versenyen a 15 métert és nyeri a versenyt.

Ezzel a lelkes "Kolosszális eredmények" címmel hozza a „Sporthírlap” 1935. augusztus 21.-i szerdai száma a nemes eseményt, aminek hangulatát, résztvevőit, a versenyeik lefolyását, eredményeiket, elért helyezéseket, szubjektív benyomásokat, közel négy teljes oldalon részletesen, a versenyzőket is megszólaltató, miniriport betétekkel taglal. Meg apám 15.16 m-es egyéni rekordját.

Pillanatok alatt végigfut a hír a családban, rokonok, ismerősök között! Óriási az öröm, szülei, nagyszülei a boldogságtól könnyezve ünneplik, rokonai, barátai, ismerősei elismerően gratulálnak, rázzák a kezét, veregetik a vállát. A MAC vezetői is nagy elégedettséggel, büszkeséggel szemlélik a fejleményeket, mely egy nagyon komoly országos jelentőségű versenyen született. A meghatározó indulásokat, nemzetközi nevezéseket eldöntő MASZ /Magyar Atlétikai Szövetség/ és anyaklubja, a MAC részéről kifejezetten bíztató előjelnek tekintik sikerét a jövő évi Berlinben rendezendő olimpiai indulás szempontjából. Óriásit nőtt a tekintélye mind a klubjában, mind a magyar atlétikában, bebizonyítva, hogy a Somfay-Horváth céltudatosan eltervezett tandem létjogosultsága, hatásfoka immáron megkérdőjelezhetetlen.

Az 1935. év szeptemberének első dekádjában kerül sor a negyedik svéd-magyar atlétikai viadalra. igazából a norvégokkal együtt három nemzet /norvégia-svédország-magyarország/ legkiválóbb atlétái mérik össze tudásukat Stockholmban, a magyar válogatott keretében Horváth István súly- és diszkoszvetésben induló sportolóval. Az első napi versenyekre a 13 fokos időben lefolytatott eseményekre, mintegy 13 ezer néző volt kíváncsi a ”Pesti Hírlap” tudósítója szerint. Vegyes eredményekkel zárult a verseny, a viharos tengeri, átkelő hajóút alaposan megviselte a szárazföldi, atlétának nevezett magyar „patkányokat”, sokan küszködtek azzal a bizonyos „tengeri betegség” nevezetű ismeretlen dologgal. Az én jó apám, ki ezen a hajón volt, így ír erről családjának:

A magyar válogatott atléták Németországból  Svédországba való jó egy napos tengeri utazást a Trälleborg és Sassnitz között közlekedő luxus, átkelőhajó fedélzetén töltötték a mindvégig háborgó tengeren, ki-ki, ilyen-olyan sikerrel. Apám a hajó hivatalos levelét használta szüleinek, húgának értesítésére, mintegy 4 oldalon keresztül, ami meg is érkezett. Ebben a levélben áradozik az ottani lét gazdagságáról, az ügyintézések egyszerűségéről, a szociális intézmények, a közjó kimagasló fejlettségéről… egyszóval mind arról a jólétről, az emberek általános közérzetéről, ami a mi középeurópai létünkben már akkor is ismeretlen volt. Csak rácsodálkozni lehetett! Ilyen ország is van? Igy is lehet élni?

A versenyen nyomot hagyott a minden magyar versenyzőn átfutott a „tengeri betegség” okozta teljesítményhanyatlás, ezért az elért eredmények nem tudták mutatni a valódi, igazi formájukat.

Cserébe viszont, az alatt a pár ott töltött nap alatt megismerhettek egy vonzó, néha a soha nem lenyugvó Nap ígéretével kecsegtető, csodálatos északi, mindenkit békével, nosztalgiával feltöltő országot.

Lassan véget ér az éves atlétikai, szabadtéri szezon és ideje levonni a következtetéseket pár hónappal - na jó, erős fél évvel - az olimpia 1936. augusztusi kezdete előtt. Elkészülnek az eredménylisták, összegzések, elemzések… Neves sportújságok értékelik az év folyamán elért teljesítményeket, latolgatják az olimpiai részvételi lehetőségeket. A tabellán szereplő első két 15 méteren felüli atléta indulása elég biztosnak tűnik, de azért indokolt lenne a hátralévő időben annak megerősítésére.

Ez az alábbi lap alján megjelentetett újságcikk, ami értesítésnek is beillik, a mai ember számára már-már értelmezhetetlen és pláne elképzelhetetlen! Az olvasó felkapja a fejét, hogy mi van? Útiköltség táviratilag? Ilyen világ is volt!

Az év zárásának küszöbén a „Sporthírlap” tudósítója 1935.december 18.-án, pár nappal karácsony előtt érdekes riportot készít Horváth Istvánnal, amit szó szerint közlök:

A tudósítás címe:      „Horváth István nehezen tud választani a diszkosz és a súly között”

„A magyar atlétikának régi, nagy ígérete Horváth István, a MAC súlydobó óriása, aki a benne bízókat bizony már kezdte elkeseríteni, mert a hozzáfűzött reményeket csak nem akarta beváltani. Üstökösként tűnt fel és első nagyobb eredménye után mindenki meg volt győződve róla, hogy végre megtaláltuk Darányi dr. utódját. De Horváth nem nagyon kényeztette el híveit és csak idén bizonyította be centiméterszerűleg, hogy bizony Darányi dr. mellett vele is kell számolni az olimpia előtt. Most hallgassuk meg mit beszél ő az elmúlt év tapasztalatairól és mit vár a jövő év nagy küzdelmeiről:

-Pillanatnyilag V. éves tanítóképzős vagyok, 25 éves s hál’ Istennek elég jó kondícióban. Jelenleg 98 kiló a súlyom. Az idei javulásomat annak köszönhetem, hogy láttam nagy versenyzőket és talán legelsősorban Somfay Elemérnek, aki minden szabad idejét velem töltötte és határtalan odaadással foglalkozott velem. Amit Elemér nekem magyarázott, azt mind megvalósítva láttam - Wölkénél. Mikor Berlinben voltunk, alkalmam volt Wölkét alaposan megfigyelni. Az egyik edzésemen Berlinben sikerült is a nála látottak felhasználásával, 15.21-et dobnom. Az én szívemhez azonban a diszkosz közelebb áll, mint a súly, Stockholmban Andersent igyekeztem utánozni és a portya után ment is a dobás, míg szép volt az idő.

-Mivel fogja tölteni a telet?

-Ha az igazgatóm megengedi, akkor eljárok a fedett tornacsarnokba itt Pécsett és Kárpáti Károly testnevelő tanár úr utasításai szerint fogok dolgozgatni, hetenként 2-3szor.

-Mit vár az olimpiától?

-Nem szoktam tippelni, de szeretnék jóval 15-őn felüli eredményt elérni.

Így beszél Horváth Pista tanítóképzős növendék, … a második15 méteres súlydobó, de reméljük, hogy a 15 méter képességeinek csak alsó határát jelenti”.

Az 1936. év sok munkával, de kevés versennyel telik. Gőzerővel folyik az olimpiára való felkészülés, edzés, edzés hátán mind erőnléti, mind stílusgyakorlatok formájában. A biztosan indulók versenyzői keretét 1936.július hó 7.-én kijelölték, nagyon díszes, roppant elegáns, mutatós ruházatuk méretezése, szabása gyorsított folyamatban van. Az elkészült formaruházat: hófehér öltöny, fehér ing, fehér, cúgos cipő fekete orrésszel, vörös nyakkendő, fekete szalagos fehér, árvalányhajjal díszített kalap és a hatalmas címer a szív felett. Roppant impozáns és nagyon jól áll, különösen egy kisportolt, daliás alkaton. Ahogy az édesapámon is! Az Olimpia egyik legszebb egyenruházatának választották.

Alig egy hónappal az Olimpiász kezdete előtt rendezik a kétnapos országos atlétikai bajnokságot. Erős a mezőny, az összes olimpián induló versenyző már becsületből is megméretteti magát. A súlydobás versenyére a második napon, június 5.-én vasárnap kerül sor ragyogóan napos, de erősen szeles időben, mintegy 4000 főnyi lelkes közönség előtt. A szurkolók pompás versenyeket, nagy küzdelmeket láthattak eddig is, aminek egyik ékköve a súlylökés versenye volt. Ez az általában nem kifejezetten izgalmas dobószám, most felpezsdíti a nézőket. Horváth István a MAC versenyzője második dobásával túlszárnyalja a tizenöt méteren kifeszített fehér szalagot, a szurkolók hatalmas ovációjától kísérve. Izgatottan várják a bírók döntését… Az eredmény 15 m 20 cm! Élete versenyen elért eddigi legjobbja! Új egyéni csúcs! Alig egy hónappal Berlin előtt! Nagyon bíztató! Ezzel nyeri a versenyt és az 1936. évi súlydobás magyar bajnoki címét. Eljött az a nap is, amit évek óta sóvárogva várt, amiért annyit küzdött, lemondott sok minden, fiataloknak kijáró örömről. Ez az eredmény a fizikai munka, a szorgalom és a tanulás dicsérete! Egy távoli, kisradai születésű fiatal ember megdicsőülése, mesébe illően, a XI. Berlini Olimpiáig.

Képen a bajnokságot és egyéni rekordot hozó 15 m 20 cm-es győztes dobás különleges fotója! A fotó a „Tolnai Világlapja” 1936-7-29 / 31. számában jelent meg. A kép aláírása: Horváth István súlydobó bajnok Berlinben vizsgázik tudományából.

Ami eddig hiányzott… a felszabadult, teljes szívből jövő versenyzés, óriási adrenalin töltettel. Most minden előjött, az eddig felhalmozott tudását, összes erejét, energiáját tudja koncentrálni egyetlen mozdulatsorba, minek eredménye országos jelentőségű… amivel beírta magát örökre a magyar és a nemzetközi sporttörténetbe!!! Büszkesége családjának, szülőföldjének, hazájának. A kihírdetett rekorderedményt újongva ünnepeli a ott lévő publikum. Büszkeség, szeretet, eufória dagasztja rokonai, barátai, jó ismerősei mellét, kik mindvégig támogatták és hittek e fiatalemberben. 

A magyar bajnokság versenyei előtt, sikeres vizsgái után1936. május 25,-én kapja kézhez „Tanítóképző-Intézeti bizonyítvány”-át, amit egy hónapra rá,1936. június 18.-án, a „Kántori Oklevél” követ, minden tantárgyból jeles eredménnyel.

Befordultunk a finisbe! Az olimpiai gárda ünnepélyes fogadalomtételre július 23.-án este került sor a lágymányosi diákstadionban, a politika és a sport vezető kiválóságainak színe előtt. „Fogadjuk, hogy nemzeti színeknek becsületet, a magyar névnek dicsőséget szerzünk!”  „A fényszórók által megvilágított arcokon jól látszott a fogadalom ereje…  a csapat minden egyes tagjának szemében ott lángolt a tűz, amely a lélek lelkesedéséről tanúskodott.”

A lelkes, 197 férfi és 19 női magyar olimpikon elindult Berlinbe, hogy az augusztus 1.-i felvonulás, az ünnepség és az olimpiai láng fellobbanása után elkezdje kéthetes viadalát.

Az impozáns megnyitó és felvonulás egyik kellemetlen velejárója, hogy a másnapi versenyzők nem vehettek rész benne. Így aztán hiába is keresi valaki őket a képen, az én apám is, több más atléta társával egyetemben az olimpiai faluban kuksolt, lemaradva e különlegesen felemelő eseményről, készülve a másnapi feladatokra. Ami hamarosan el is érkezett…

A „Tolnai Világlapja” XXXVIII. évfolyamának 31. száma, ami megjelent Budapesten, 1936. július 29.-én közölt cikkében /melyben itt kicsit feljebb már Horváth István 15.16 m-es győztes dobását mutattam/ a következőket írja: „A magyar nemzet és benne a magyar sporttársadalom feszült érdeklődéssel figyel Berlin felé… Nincs ok kétkedésre, de felfokozott igényekre sem… A pattanásig feszült idegek a döntő pillanatokban nagy meglepetéseket hozhatnak s ezek lehetnek örvendetesek, de lehetnek szomorúak is. Régi dolog, hogy a sportember igazi arca akkor mutatkozik meg, amikor vereséget kell elviselnie. Nem az a legény, aki a verést adja, hanem az, aki bírja… erre tanít a jó magyar közmondás – reméljük, nem hiába.” Mennyire igaz volt már akkor is! Akárhogy is alakult, szeressük és tiszteljük őket, akik magukért és a hazájukért hoztak megannyi áldozatot.

 A kép hátoldali felirata apám által: „Berlin, 1936.VIII. 2. Darányi és én indulunk a legnagyobb versenyünkre.”

Minden jól indul a cseppet sem barátságos idő ellenére. Hűvös, szeles idő van, az előző napi eső nyomán felázott talajon elsüllyed a fűben a vasgolyó, úgy lehet csak eltávolítani, ha kiássák. Ennek ellenére mindkét atlétánk elsőre, könnyűszerrel teljesíti a 14,50 m selejtező szintet (apám 14.70 és Darányi 15.10m) s már mehetnek is, készülhetnek a délutáni elődöntőre, döntőre.

Fél hatkor kezdődik meg a verseny a díszpáhollyal szemközti, távolabbi oldalon. A borult, hűvös, szeles, eső utáni időben meglehetős részvétlenségben folyó versenyen Horváth 14 méteren aluli dobással kezd, de Darányi is csalódást kelt, jóval 15 méter alatt esik le a súlygolyója.  

Az engedélyezett 3 kísérlet minden elődöntőbe jutott kandidátust megilleti, ez alapján dől el ki kerül a hatos döntőbe. A mieink nagyon messze vannak legjobbjuktól, még a délelőtti eredményeiket sem közelítik meg. Végül nélkülük folyik tovább a verseny, minek végeredménye:

A „Nemzeti Sport” azért egy cikkében megállapítja, hogy ha az Olimpián a versenyzőink életük legjobbját hozzák, milyen helyezést értek volna el. Súlydobásban Darányi a 3. Horváth a 7. lehetett volna. Ám ennyi tellett most versenyzőinktől, akiket a hideg, szeles, nedves időjárás is korlátozott, no meg a túlzott megfelelni akarás, s a teljesítést befolyásoló izgalom, idegesség. Mert épeszű ember nem képzelheti, hogy egy olimpiai döntőt bárki is félvállról vesz és nem akarja tudása legjavát nyújtani… éveken keresztül annyi-megannyi gyötrődést követően!

Azért ne menjünk el szótlanul az Olimpia egyik legnagyobb hőse, Csik Ferenc a 100 méteres gyorsúszás aranyérmese mellett sem. Ő Kaposvár szülöttje, de szükségszerű, családi indíttatásból már gyerekkorában Keszthelyre került, innen indult csodálatos pályája és megsem áll az olimpiai bajnoki címig! /Nem messze apámtól nyugszik a keszthelyi temetőben a Festetics Mauzóleum melletti kiemelt díszparcellában. A háború vége felé a soproni kórházban teljesített katonaorvosi szolgálatot és 1945. március 29.-én légitámadás során vesztette életét. / Lánya, Csik Katalin, akit én is ismertem, 2003-ban állított csodálatos, maradandó, írásos emléket édesapjáról. A könyvének címe: „Test és lélek harmóniájában” alcíme, „Csik Ferenc emlékezete…/ Csik Feri versenye utáni pillanat hevében elhangzó első mondata: „A világ legboldogabb embere vagyok!”

Még pár napot töltenek Berlinben, lassan könnyebbülve a feldolgozhatatlan fiaskó kolonca alól, figyelmüket városnézéssel elvonva terelik más irányba. A világváros ezen igyekezetükben segítségükre van, rengeteg, monumentális, különleges látnivalóval kényezteti látogatóit. A hitleri hatalom a legbájosabb arcát mutatja a világnak, miközben azóta már tudjuk, mi munkált legbelül. A következő napok magyar versenyeit, részvevőit szorgalmasan látogatva és buzdítva jelen vannak minden rendezvényen, az atlétikától kezdve a víváson át a súlyemelésig. Ezt követően Horváth István az első tízes turnussal augusztus 6.-án csütörtökön tér vissza Budapestre, aztán zalai otthonába, megérkezését kövezően családjának a boldogságtól könnyekkel áztatott ünneplésére.

Rövid pihenő után a szeptember eleje ezt a sportembert már ismét a dobókörben találja. Indul a „MAC Hősök” emlékversenyén, amit megnyer apám, közepes eredménnyel. Győztesként megkapja a kétoldalt látható, a MAC I. világháborúban elesett hőseinek emléket állító 1920-ban Berán Lajos által megálmodott, nagyon szépen kivitelezett, 6 cm átmérőjű bronz emlékérmét.

A Rómában 1936. október 25.-re tervezett olasz-magyar atlétikai viadalt az olasz szervezők lemondták. Rossz nyelvek szerint az olimpián szerzett kétes nimbuszukat nem akarták kockára tenni, lerombolni a magyar atléták által. Ehelyett inkább olasz-osztrák versenyt tartanak, mely számukra sétagaloppnak tűnik.

Október van. A szabadtéri atlétikai idény gyakorlatilag befejeződött, az akkori körülményeket figyelembe véve. Itt az ideje az összegzésnek, a mérlegvonásnak. A „Nemzeti Sport” megteszi kissé fanyalogva az eredmények stagnálása miatt, de a lényeg az, hogy az 1936. évi súlydobás magyar bajnoka az én leendő édesapám Horváth István lett, kinek - volt abban a megtiszteltetésben részem, hogy - innen a távoli jövőből emléket állíthattam.

A sportolást nem hagyja abba, ugyanakkor a civil életben is keresi a helyét. Sportkarrierje, tanítói oklevele jó ajánlólevélnek bizonyul, hogy édesapja nyomdokán tanítói kinevezést kapjon immár a fővárosban. Nagy sikernek könyveli el, hogy 1937. január 9. kapja meg első beosztását, mint helyettes tanító a XII. kerületi Diana utcai általános iskolában. Aztán szeptemberben véglegesítik és állandó munkakörbe kerül. Itt megszakítás nélkül 1944. április közepéig működik. Ebben a már akkoriban is nagynevű svábhegyi elitiskolában kezdi pedagógusi pályafutását, teljesedik ki vonzalma az okítás iránt és itt éli át első sikereit, megbecsülését tanítványai szerető, rá szegeződő, izzó tekintetétől kísérve. Fiatal kora nagy segítség ebben a tanár-diák bizalmi kapcsolatépítésben, a nebulók szenvedélyesen szeretik a szigorú, de megértő, ha kell lágyszívű és igazságos tanárjukat.

Öröklött és isten adta tehetsége nagy előnyt jelent számára, hogy mindenkor érdekfeszítővé, izgalmassá tudja tenni tanóráit az eső perctől az utolsóig fenntartva a figyelmet. Diákjai imádják a hatalmas termetű, kellemesen zengő hangú és híres oktatójukat, mohón isszák szavait, könnyen memorizálják érthető tanításait. Hamar megtalálja a hangot, a közös nevezőt, legyen az bárki: diák, szülő, netán tanártárs, vagy bármilyen feljebbvalója. Egyszóval szeretik és nagy elfogadásnak, tiszteletnek örvend ebben a hét évben. Az Isten is tanítónak teremtette! Pályája, szépen ível, bár már a láthatáron egyre jobban gyülekeznek a sötét felhők. Aztán a háború, mint ahogy mindenkit, úgy őt is eléri… De addig történnek még dolgok...

A munkájára, hivatására koncentrál, de hiányzik az évtizedes rendszeres testmozgás, a versenyeken való indulás, a győzelem mámorító, soha nem múló érzése. Még nincs 27 éves, ereje teljében lévő érett versenyző, akiről csapata a MAC és az ország képviseletében a nemzetközi versenyekre versenyzőket delegáló atlétikai szövetség, a MASz sem akar még lemondani. Viszont pályakezdő, jó tanítónak lenni és élsportolónak is maradni, no, ez itt a fogas kérdés! Nehéz ötvözni mindkettőt! Az egész napi tanítói munka után a Svábhegyről lejutni a Margitszigetre, ott megerőltető, komoly edzést lefolytatni, majd vissza Budára a Gaál utcai lakásába, majd felkészülni a másnapi tanítási feladatokra, bárhogy is nézem, megerőltető.

Egyiptomi sportszövetség az olimpia után szeretne bemutató atlétikai viadalt szervezni Kairóban magyar sportolók részvételével. Az egyiptomiak egy súlydobót, egy gerelyvetőt, egy rúdugrót és négy futóból álló stafétát kértek a magyar szövetségtől. Meghívásukra MASZ nemzetközi bizottsága hét magyar atlétát jelölt ki a részvételre a tavalyi eredmények alapján: Horváth István súlydobót, a gerelyes Várszegit, Gyenes, Sír, Kovács, Iglói futókat és Zsuffkát a rúdugrót. A szövetség tudja, hogy ez a február eleji dátum az atléták számára egy pihenő időszak és teljes mértékben idény eleji, mégis kéri az érdekelteket és edzőiket, hogy „igyekezzenek fokozott munkával a fenti időpontig tűrhető formát elérni”.

Apám alighogy megkapja segédtanítói állását, amit igazából el sem tud még foglalni, a MASz máris kérelemmel fordul az intézmény igazgatójához és három hétre kéri Horváth István felmentését a munkája alól február 5.-i kezdettel 18 napos időtartamra. „Hosszas küzdelem és az utolsó pillanatokban kivágott nagy hajrá”, az atléták szabadságolási bonyodalmai után /a „Sporthírlap” szerint Tatár István a MASz főtitkára járt el Horváth legfőbb felettesénél Felkay Ferencnél/ „a héttagú csapat Szeremhegyi dr. ügyvezető alelnök vezetésével február 7.-én éjjel  12 óra 20 perckor útnak indul Szabadkán és Belgrádon át Athén felé.” vonattal. /Az idézetek a „Nemzeti Sport” aktuális számából valók/ Az újság a továbbiakban méltatja, hogy „kényelmesebb utazást már igazán el sem lehet képzelni… a fényűző hálófülkékben, amelyekből két napig nem kell kiszállniok.” A hálókocsiban hálótársnak Horváth István az olimpián 8. helyet elérő gerelyvető Várszegi József barátját kapja. „Felsőbb utasításra smokingot is visz magával mindenki, Egyiptomban reprezentálni fogunk”

A vonat indulása előtt az újság riportere még egy rövid interjút kér az indulóktól: „Horváth Pista bikaizmait mutogatja – Tegnap dobtam súlyt, a kezem majdnem odafagyott a golyóhoz, de azért ment a 14 méter. Odakinn 14.80-15 méter lesz az eredményem.” A Várszegi interjú félvállról érkező lazasága, azonban elbájoló és megnyeri az ember tetszését: „Várszegi csak a vállát vonogatja: - ősz óta nem volt gerely a kezemben. Illetőleg egyszer próbálkoztam dobni, de olyat szikrázott a gerely hegye, amikor a fagyott talajra ért, hogy ilyedten abbahagytam. Csak a tornateremben vagdostam a labdát a falhoz, ez az edzésem. - Gerelyt nem visz magával? - kérdezi a riporter. – Minek? Vagy van az egyiptomiaknak gerelyük, vagy nincs. Ha van, akkor minek vigyek? Ha nincs, akkor annál jobb!”  „Nem lehet utolsó dolog ilyenkor Egyiptomba menni…”

A kép hátoldali felirata: „Jóska /Várszegi/ élvezettel magyarázza a gerelyvetés technikáját, melyet örömmel hallgatok e csodás helyen. Kairó”

Mire sor került a bemutató versenyekre addig számos reprezentatív programon vannak túl. Zsuffka, a magyar rúdugrás 8-szoros bajnoka, a Berlini olimpián 6. helyezést elért, a csapat mókamestere és jókedv felelőse így emlékszik erre: „Nem akarok panaszkodni, de annyi díszebéden, garden partin, gálaesten vettünk részt, hogy legtöbbször le sem került rólunk a szmoking, csak rohantunk egyik helyről a másikra. Mindenesetre többet voltunk szmokingban, mint mezben” – idézi őt az újság. Várszegi majdnem 7 méterrel dobja túl egyiptomi ellenfelét és győz.  Zsuffka 370 cm-es rúdugrásával nyer.
 „Horváth nem volt egészen rendben, tehát nagyot dobott! Egyik edzésen megrándította a jobb bokáját és erősen befáslizva indult. A 14.80-as eredménye így még kiválóbb. Mögötte Samil Aziz 12.71-et dobott.” Futóink betliztek

„A verseny után alig tudtunk valamit harapni a Magyar -Egyiptomi társaság teáján, mert már rohanni kellett a vonatra, amely éjjel 11 órakor futott be velük Alexandriába. Itt remekül aludtunk, másnap nagyszerű időre ébredtünk. Kis délelőtti séta után korai ebéd következett, mert 2 órakor volt a verseny. Színhely a legszebb stadion, amelyet láttunk. Ó-egyiptomi stílusban épült, sport szempontból is tökéletes. A program azonos volt a Kairóival és a versenyzők is nagyjából.” – írja a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója nevében Zsuffka Viktor olimpikon, rúdugró csapattag.

Horváth, Várszegi és Zsuffka ismét nyer, a futók megint elvéreznek. Most visszaadom a szót ismételten a tudósító Zsuffkának: „A verseny után azonnal rohantunk teára, utána díszvacsora volt, a versenyt egy mulatóban felejtettük el egészen. Szombaton délután jól kialudva felszálltunk a Marco Polo nevű hajóra és Trieszten keresztül minden zavar nélkül értünk haza.” 

Apám a február 19.-i pénteki alexandriai verseny után levelet ír szüleinek erre, a szállodája ablakából a tengeri promenádot mutató képes levelezőlapra: „Minden jól sikerült csak a mai verseny előtt sérültem kicsit meg de így is fölényesen győztem. Ma este óriási pezsgősvacsorával búcsúzunk Egyiptomtól. Holnap 2 órakor szállunk hajóra s 24.-én, vagy 25.-én megyünk át Kvároson /Komárváros a legközelebbi vasúti megállóhely a szülei kisradai otthonához/. Leszállni nem tudok, mert a jegyet nem szakíthatjuk meg. Szobánk ablaka a tengerre néz. Belefáradtunk már a sok ünnepeltetésbe, de azért egy hetet még szívesen maradnánk. 14 ezer tonnás hajóval megyünk. Velencében 6 órát töltünk. Sok kézcsók és csók mindenkinek. Pisti”

Ezt az egyiptomi kirándulást és sportbemutatót egy kicsit részletesebben taglaltam, ugyanis ez volt apám sportpályafutásának utolsó nemzetközi versenye. Senki nem várt tőle világra szóló eredményt februárban, de nagyszerűen helyt állt, minden versenyét megnyerte. Ezzel a teljesítményével aztán az 1937. évi eredményösszesítő listán súlydobásban a harmadik helyet szerezte meg hazájában. Ez a „kvázi” jutalomút évtizedes sikeres sportpályafutásának elismerése volt a szövetség részéről és még itt sem okozott csalódást.

Az 1937. év végén a Magyar Athlétikai Szövetség csak a legkiválóbb sportolóinak elismeréséül járó emlékéremmel jutalmazza pályafutását, a magyar sport naggyá válásában kifejtett áldozatos, évtizedes tevékenységét.

Fantasztikus sportkarrierje méltó zárásának tűnő egyiptomi kalandja után életre szóló kellemes emlékekkel visszatér az élet valóságába