Egy összezavarodott világ embert próbáló időszakában éltek a magyarok 1944. év június havában. Főként a budapestiek. Azért, hogy jobban átlássuk a helyzet komolyságát tudnunk kell, a lendületben lévő Vörös Hadsereg nem állt meg a magyar határoknál, hanem minden erejét összpontosítva, friss erőkkel feltöltve, déli átkaroló hadműveletbe kezdett, harapófogóba szorítva számukra e kis jelentéktelen területet.  A német erőkkel megerősített magyar reguláris ellenállás még ideig-óráig lassította az előrenyomulást, azonban feltartóztatni, megfordítani az irányát már nem volt képes. Az invázió kisebb döccenőkkel ugyan, de feltartóztathatatlanul áramlott nyugat felé. Természetesen rengeteg anyagi és emberi áldozattal mindkét oldalon. A szerencsétlen, túlélni vágyó lakosságot sem kímélve.

A Szálasi-kormány (vagy önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya, ó milyen érdekes összecsengés!) Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlete után, német támogatással, puccs révén került hatalomra 1944. október 16.-án. Öt hónap véres kegyetlenkedése után 1945 . március 28.-án oszlatták fel.

Ebben az hatalmi állapotban, mit sem törődve a tényekkel, ez a maroknyi szélsőséges társaság az uralom, a féktelen, ki nem élt szadista vágy és a náci megfelelőség maradéktalan kielégítése érdekében azt gondolta, most jött el az ő idejük. Ők majd bármilyen fékek és kontrol nélkül rendet vágnak, megtisztítják a nemzetet a felesleges emberi kolonctól! Istenem! Micsoda torzszüleményei az emberiségnek! A honi történelem legsötétebb, legszörnyűségesebb téli hónapjai jönnek - nemcsak meteorológiai értelemben - rengeteg felesleges, ártatlan áldozattal. /A nyilasterror budapesti Városmajorban tobzódó időszakát mutatja be és dolgozza fel Zoltán Gábor 2016-ban megjelent Déry Tibor-díjas regénye Pokorni nagypapa hathatós közreműködésével. Persze a III/3-as besúgó édesapa sem akart kimaradni később ebből a családi dicsőségből. A minap felszínre került Bayer nagypapai öröksége. Ez is egy felemelő történet a javából! Tudni illik, ez az alak, akit Gyimesinek hívtak, nemcsak nyilas volt, de ő volt az, aki a hüvelyi motozást tanította be a kiskőrösi gettóban. Később, a rendszerváltást követően, mivel semmi jóból sem akart kimaradni, az ÁVH-nak jelentő besúgóvá vált önszántából, évtizedeken keresztül. Kiváló, túlélő, örökhagyó gének!/

Ez a hosszú magyar história egy olyan rövid időszaka, amikor a fegyverrel bíró, fekete, atillát utánzó maskarába öltözött, vagy civil ruhát hordó, télikabátos bárki, egyívásúak bandájába tömörülve, bármikor feljogosítva érezték magukat, hogy ítélkezzenek belátásuk szerint. Felelősség, elszámoltatás nélkül szabadon, akárki életéről. Adva volt az "ellenség", ehhez nem kellett sokat vadászni sem! Micsoda ideális világ! Sokak éltek is vele, abban a pár hónapban kiélve eltorzult, vérre szomjazó hajlamaikat, mit sem törődve a holnappal, a magyar ellenállók, a gerilla kommunisták és az óvópincékben biztonságot keresők növekvő haragjával, valamint a viharosan közeledő vörös csillagos igazságtétellel. Így még édesebb és izgalmasabb a rettegők feletti egyoldalú, zsigeri ítélkezés a hatalmi pozícióból fakadó kéjelgés. Az emberi alantas természet már csak ilyen..

Ezzel kis ízelítő bevezetővel szerettem volna érzékeltetni az akkori állapotokat. Persze ebben a pillanatban még nem tartunk itt. Ott tartunk, hogy az előreküldött családot követi a Budapesti Rendőr-főkapitányságra átvezényelt családfő vJF is. Megérkezik a fővárosba és 1943. március 9.-én felveszi a munkát. Egyelőre, míg nem oldódik meg a lakásgondjuk, Csibi felesége apjának Bakáts- téri iskolában lévő szolgálati lakásában húzzák meg magukat. Kettő hónap elteltével azonban kedvezően alakul a lakáshelyzetük. Így aztán 1943. május 1.-én átköltöznek a VIII. kerületi Bezerédj utcába. Miért írtam így a nevét? Aztán a későbbiekben kétféle végződéssel? Ha érdekel titeket és ezt elolvassátok, megtudjátok!

A Budapest VIII. kerületi Bezerédj utca 4. számú, mára gyönyörűen felújított eklektikus, 1885-ben épült ismeretlen tervező által, ma már műemlékileg védett épület aktuális látképe. Ennek a háznak a II. emeleti 1. számú 3 szobás, kellően tágas lakását utalták ki számukra és lett az otthonuk. Sajnos csak egy rövid időre...

Minden rendben zajlik, a család örömére zökkenőmentesen átköltöznek. Megnyugszanak! Ferenc nagyapám kifesteti a lakást és saját kezűleg átmázolja az ajtó-, ablakkereteket, majd a legendás, általunk már jól ismert bútorok megérkezésével lassan berendezkednek, az ő igényes szemének köszönhetően is beáll a rend. A Deák-téri munkahelyéhez és a városközponthoz is közeli, szép belvárosi lakás minden igényüket kielégíti és hosszútávra is megoldást jelent. A közeli munkahely, a megfelelő bevásárlási és kulturális igényeket is kielégítő központi elhelyezkedés nem is lehetne kedvezőbb. Ez a város ütőere! Mindazonáltal csendes is. A Rákóczi úti forgalom által generált utcai zajok már csak megszűrve érkeznek ide. Egyszóval, ideális!  Igen ám, csak ...Rövid ideig élvezik a helyzetet, amennyire lehet a háború viharos közeledtével, Ferenc nagyapám is kezdi felvenni a nagyváros által diktált munkatempót. Aztán menet közben azt épületet váratlanul csillagos házzá minősítették. Ez azt jelentette, hogy sárga csillag került a bejáratra, ami zsidó jelenlétre utalt és az ott lakókkal is ezek szerint bántak el. Ez az utca ugyan kívül esett, bár nem sokkal, az un. "zsidó gettó" jól körül határolt területétől, de a hatóság önkényesen a kívülálló házak státusát is bármikor megváltoztathatta. Most mit lehet tenni, merült fel a kérdés? Ha van egy okos közöttünk, talán tudja a nem egyszerű választ! 

Talán mások, fél évszázaddal a történtek után másképp gondolják, de ők, nem ismerve és nem jól felmérve a közeli jövő - általunk már ismert - várható történéseit, hosszas mérlegelés után döntésre jutottak! El kell cserélni azt a "forró" lakást! Nem volt kedvükre, de így határoztak! /Utólag, innen jegyzem meg, nem biztos, hogy jól. A túlélési esélyükre nem igazán jelentett nagyobb fenyegetést a maradás, mint a költözés. Ha viszont jobban felmérték volna a viharos gyorsasággal közeledő gyökeres változásokat, talán másképp viszonyulnak mindenhez és akkor kardinálisan más irányt vesz az életük. Nem biztos, hogy pillanatnyi előnyökért megérte beleszaladni a késbe. Gondoljunk csak bele, innen a távoli jövőből!  

És itt adjuk át a szót a - talán általatok ismeretlen - dokumentumoknak. Lehet, hogy már eddig is felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal tekintettetek ezekre a dolgokra és hitetlenül csóváltátok a fejeteket, különösen a főcím láttán. A fejleményeket várva, nem fogtok csalódni, ígérem! De ez még csak a kezdet! Minden elkövetkezendő elétek tárt okiratra, feljegyzésre, igazolásra, nyilatkozatra, kérvényre rácsodálkozhattok, olyanokra, amiről elképzelésetek sem volt eddig, közvetlen leszármazottaknak!

Én meg e kényes téma taglalásánál továbbra is élek és élni fogok a szubjektív megközelítéssel és a pozitív diszkrimináció fegyverével, mert úgy gondolom, hogy a feldolgozott életútján szerzett megannyi ismeretemmel és tapasztalatommal értem és megértem a címszereplő Juhász Ferenc nagyapámat. Az életének és életművének több éven keresztül tartó lejegyzése folyamán egyetlen momentum sem utalt tisztességének, szavahihetőségének megkérdőjelezhetőségére. Még az elkövetkező kínosnak tünő, időszakban sem. No, de lássuk a tényeket!

A legszörnyűbb forgatókönyv szerint múlik az év a lassan bekerített, ostromlott fővárosban. Suhancok, szélsőséges indulatokat tápláló, fegyveres bandák, nyilas, szervezett szabadcsapatok garázdálkodnak, keresik áldozataikat. A központilag szervezett begyűjtő egységek szorgosan kutatják, azonosítják és szelektálják a főként még fellelhető zsidó és más, nem tetsző polgárokat. Statárium van! Aminek a golyó, vagy a jeges Duna a vége!

Nagyapám, látva ezt a határtalan tobzódást, amivel már nem tud azonosulni, kivonja magát ebből az állapotból. Nem is olyan hihetetlen - csak rá kellett nézni - betegségére hivatkozva, orvosi igazolásokra és utasításokra támaszkodva betegállományba vonul. Hosszabb időre, orvosai, többek között Dr. Gálóczy rokon igazolására.

Mint azt tudjuk, 1944. október 16.-án hétfői napon történt Szálasi hatalomátvétele, amely országunk históriájának egyik legsötétebb napja. Vitéz Juhász Ferenc detektívfelügyelő, mint Horthyra felesküdött és a rendszerét, a haza tisztaságát szolgáló szervezet tagja nem volt ostoba ember. Innen adózok az elhatározásának és a bölcsességének. A Szálasi puccs másnapján azaz október 16.-án úgy dönt, egyelőre felfüggeszti hivatását és befejezi aktív ténykedését a rendőrség kebelén belül, betegségére hivatkozva. 

A jobb olvashatóság kedvéért leírom: "Igazolom, hogy Juhász Ferenc detektívfelügyelő, Aréna út 36. alatti lakos nagyfokú testi és ideggyöngeség miatt, továbbá régi tüdőfolyamattal néhány hétig kezelést s szolgálatmentességet igényel. Bp. 944. október 17." 

Gálóczy Ernő által kiállított igazolást megfejelve, 10 napra rá, október 27.-én a tisztviselők szakorvosi rendelőjében megerősítik, hogy "leromlott állapotára való tekintettel a gyógyszeres kezelésen és diétán kívül nagyfokú kíméltre szorul."

Egyébként mindnyájan tudjuk és tudták szerettei is, hogy láthatóan nincs és már huzamosabb ideje nem volt jó egészségi állapotban, Mindig sovány volt, de most már vészesen. Azért 53 éves korára még túl korai volt akut szervi betegségekkel küzdeni.

Mindazonáltal kapóra jött ez a már régóta esedékes pihenés és kíméletes életmód, a tápláló rendszeres étkezés. Az adott helyzetben meg kifejezetten. Ez már nem az ő világa, semmilyen módon nem tudott vele azonosulni.

Gálóczy Ernő rokon pedig gyártja a lepecsételt fejléccel ellátott papírfecnikre írt igazolásokat, úgy 2-3 hetes intervallumokban. A kórisme minden alkalommal egy leheletnyit változik, csak annyira, hogy még elfogadható legyen. Nem akarom egyenként bemásolni a leveleket, de a következő igazolás 944. november 26. dátumozásu és "influenzás hörghurut miatt fekvő beteg" , aztán 944. december 11. "tüdővérzés miatt kezelésem alatt áll", 944. december 26. "december 12.-től tüdővérzés miatt kezelésem alatt áll. Jelen állapota előreláthatólag további kezelést igényel. Kórházi elhelyezése hely hiányában nem lehetséges", majd az utolsó igazolás 944 december 28. dátumozású és ez már kicsit bőbeszédűbb.: "folyó hó 16.-tól tüdővérzés és ... gyomorbél baja miatt kezelésem alatt áll. A nevezettet f.hó 27.-én ismételt tüdővérzés lepte el. Hosszabb gyaloglás az egészségére ártalmas, kórházi elhelyezése volna tanácsos, ami hely hiányában nem lehetséges. Felgyógyulása előre láthatóan 4 hét múlva várható."

Láthatjuk, hogy Gálóczy Ernő rokon kitett magáért utolsó igazolásával adott még 4 hetet a valóban betegeskedő és pihenésre szoruló nagyapámnak. Jól kalkuláltak, több időre nem is volt szükség! Már nyakukon volt az orosz, a főváros közvetlen ostroma karácsony szentestéjén kezdődött a peremkerületekben. A város védői parancsba kapták az utolsó emberig tartó ellenállást, ezért Budapestet csak utcáról utcára tartó harcok árán tudták elfoglalni az oroszok. Rengeteg volt a sebesült, a halott, hullottak megszámlálhatatlanul az emberek és az igásjószágok! Az a lakos, aki pechjére útban volt, annak sem volt kegyelem, temetetlenül hevertek szanaszét! A mintegy 25.000 ezer civil áldozat és a rommá lőtt város önmagáért beszél! A németek minden hidat felrobbantottak a kiadott parancsnak megfelelően és az utolsó töltényig harcoltak a szabad prédává vált fővárosban, de ez sem tartóztatta fel alapvetően az inváziót. Hemzsegtek a támadók!  A védők németek, reguláris magyar katonák, nyilasok a magyar királyi várban sáncolták el magukat a körbekerített városban. Nem volt túl jó ötlet, mert amellett, hogy a támadók megsemmisítették a várat, még csapdába is estek, ami a végzetük lett.  Szorongatott, kétségbeesett helyzetükben kitöréssel próbálkoztak, amely teljességgel sikertelen volt. /1945. február 11-én a budai Vár felől 22 000 fős sereg igyekezett kitörni a budai hegyek irányába, de csak 800 főnek sikerült a elérnie a német vonalakat. Ezenkívül 12 000 sebesült maradt vissza a budai szükségkórházakban, ők a következő napokban elpusztultak/ 

Miközben a csodálatos, évszázadok óta Magyarország fenséges szimbóluma és büszkesége, a Magyar Királyi Vár teljességgel megsemmisült. Az orosz ember mentalitását ismerve, nem hinném, hogy a rombolás terén visszafogták volna magukat a vár "védőivel" egyetemben. Semmi nem volt drága!

A Sándor-palota romokban.

A szovjet csapatok 1945. február 13.-án bevették Budát is, ezzel teljessé lett a lerombolt Budapest elfoglalása, amit mi magyarok "felszabadulásként" éltünk meg és ünnepeltünk. Méltatva a győzteseket és ámítva magunkat ezzel a szóval és fogalommal, meg a mögé teremtett imázzsal hosszú évtizedeken keresztül, így kimutatva a szovjetek irányában táplált örök hálánkat.

A Habsburg-lépcső romjai a Budavári Palota keleti szárnyánál. A kép orosz feliratának fordítása: "A Királyi vár részlete, az elfoglalás után"

Szőnyeg alá söpörtünk mindent, az orosz világgal együtt járó kellemetlenséget, "járulékos" veszteségként könyveltük el a rabló fosztogatásokat - amit azóta is népnyelven csak "zabrálásnak" hívunk és a "davaj csaszi" az eltulajdonítás szinonímája lett - a lányok, asszonyok tízezerszámra történő megerőszakolását, a munkaképes férfiak tömeges összefogdosását, bevagonírozását és urali, szibériai munkatáborokba kényszermunkára szállítását. A több mint 800.000 magyar állampolgárra tehető elhurcoltból több százezren nem tértek haza...

Nem sokban különbözött ez az új világ sem az előző borzalmaktól, csak most barna helyett vörös festéket használtak. Most a vörös ideje jött el! Nem véletlenül mondom! Meglátjátok, milyen leleményesen helyezkedtek és bátorodnak fel az élelmes emberek saját érdekükben, kihasználva helyzeti előnyüket mások kárára! Hogy egy idő után majd jobban féljenek a régről már ismert vörös terrortól, mint a korábbi náciktól! A "csöbörből, vödörbe" tipikus esete! Elindult a szovjet mintára szerveződő élet...

A lerombolt város attól a pillanattól kezdve, hogy az óvóhelyek ajtajai megnyíltak és felszínre tolult emberek arcát a régóta nélkülözött, kora tavaszi napsugarak fürdőztették, ez a váratlan öröm egy pillanatra még mosolyt is csalt az arcukra. Még úgy is tudtak örülni az életnek, hogy mindenütt romok, belövések, összedőlt házak, szanaszét heverő, temetetlen holtak, szerencsétlenül elpusztult, oszló lótetemek feküdtek a járhatatlan utcákon. Aztán, a túlélés ősi ösztönét követve lassan, de kötelezően megindult az élet!

Pesti oldalon 1945. január 18.-án szűntek meg a harcok amikor a belváros is szovjet kézre került. Jól mérte fel a helyzetet nagyapám Ernő sógorával együtt, mikor december végén újabb 4 héttel hosszabbították meg vJF betegállományát. Az állapotok gyors változásával egyenes arányban növekszik a gyógyulhatnékja, amit a mozgáskészségének növekedése is mutat. Úgy érzi készen áll az utóbbi 3 hónap gyökeresen megváltozott körülményei ellenére is a további feladatokra, ezért 1945. január 26.-án "rendőri szolgálatra önként jelentkeztem" írja.

Azt még tudnotok kell, hogy az elesett Debrecenben szovjet bábáskodás alatt 1944. december 22.-én alakult meg az "Ideiglenes Nemzeti Kormány" Dálnoki Miklós Béla pártonkívüli miniszterelnök vezényletével. Több párt - Nemzeti Parasztpárt, Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazdapárt - között osztották szét a tárcákat. Belügyi tárcát a Nemzeti parasztpárti Erdei Ferenc kapta. Budapest első "felszabadulás" utáni első főkapitánya pedig Sólyom László, helyettese pedig Kádár János volt. Ez a Sólyom (Sick) László, ki kerek egy évig volt a rendőrség vezetője, /nem az a Sólyom László, akire gondoltok és nincsenek is rokoni kapcsolatban sem/ leváltása után visszatért a hadseregbe, majd Magyar Honvédség vezérkari főnöke lett altábornagyi rendfokozatban. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték.  Akkor ez volt a bevett gyakorlat...

Szóval január 26.-án épp péntekre eső napon jelentkezett munkára a még romokban heverő Budapesten, amit a rendőrség új urai egy önéletrajz írásával díjaztak. Viszont, megtörtént a kapcsolat felvétel és a felkérésnek eleget is tett. "Életleírás" címmel az eredetileg beadott fogalmazvány helyett csak egy - hivatali nyomtatvány hátoldalára - előzetes kézzel írt vázlat van a birtokomban. Az elétek tárt részlet nem szolgál újdonsággal semmi olyan nincs benne, amit ne ismernétek az életútból. A képre való klikkeléssel az egész levél megnyílik. A gyűrött lap alig olvasható alján és a másik oldal elején van a lényeg: azt írja "Megjegyezni kívánom, a nyilas éra alatt rendőri szolgálatot nem teljesítettem, sok bajom támadt emiatt. 1945.január 26 -án rendőri szolgálatra önként jelentkeztem. Azon ismételt felhívásra, hogy nyugatra költözzem át, eleget nem tettem, családommal együtt lakásunkban vártam meg Budapest felszabadulását."

Ahhoz, hogy megértsük a következő történések szövevényét, egy kicsit vissza kell tekintenünk. Egészen a lakáscserét követő időszakig, ami ugye 1944 június vége felé volt. A költözködés zökkenőmentese lezajlott, ki-ki elfoglalta a csere által kijelölt helyét. Özv. Kovács Hermanné jó barátnőjével, a lakáscsere körül is sertepertélő Kőnig Aladárnéval egészen közeli kapcsolatokat ápolt. Addig-addig tanakodtak, míg kiötlötték, miként lehetne minél többet kihozni a helyzetből úgy, hogy a "kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon" tisztán, és a továbbiakban érinthetetlenül. A szerzés a gyarapodás mámora felülírta a másoknak okozott veszteséget.

Azt találták ki, hogy a Kőnig pereputty rokonostúl, összesen mintegy 6 ember özv. Kovács Hermannéhoz költözik a Thököly u úti 5 szobás lakásukból a Bezerédi utcai 3 szobás lakásba. Ez már eddig is elég furcsa és első hallásra érthetetlen is. Meg az is, hogy az egyik sárga csillagos házból a másik sárga csillagosba költöznek. Ki tenne ilyet, ha nem valami különös szándék, vagy nyomós ok nem indokolná? Az egész ügyletet ugyanott ütötték nyélbe, mint az előző lakáscserét, természetesen ehhez is a Magyarországi Zsidók Szövetsége Lakáshivatala asszisztált. Ide kattintva tudjátok megnézni a létrejött tranzakció adatait, szereplőit.

Motoszkál bennem a gondolat, nem-e özv. Kovács Hermanné által kiforralt ördögi terv végrehajtásának első mozzanatát látjuk? A Thököly utcai lakás egyelőre lakatlanul, megmarad Könignek - aki ugyancsak szép kis "firma" asszonyával együtt - majd beköltözés után kis idővel az átjátszott tulajdonjoggal özv Kovácsné hajléktalanná válik a Bezerédi utcai volt lakásban. Igy a közelgő háborús változások miatt nem kell sokat várnia, hamar jogosultságot kap a volt Aréna úti lakása visszaszerzésére. Csak megfelelőképp kell tálalnia az ügyet! No, de miért is látta volna el az Isten csavaros észjárással őket, ha nem használják a célnak megfelelően? Mindenki nyer nulla ráfordítással, és em is keveset  - nagy értékű ingatlanokról van szó! Kivéve a szerencsétlen, balek vJF detektívfelügyelőt, akiért meg amúgy sem kár, mint a Horthy rendszer kiszolgálójáért. 

Ez volt a mesterterv! De aztán menet közben valami elromlott. Talán Kovácsné bizonytalanodott el, mert mi van, ha bot kerül a küllők közé és valami ok miatt kisiklik a terv. Nos akkor hoppon marad és minden elveszik. Túl rizikósnak tűnt az ügy! Ezután Kőnigék eltünnek a szemem elől, viszont Kovácsné nem adja fel. Szabadulni akar a Bezerédi lakástól és cselekedni is hajlandó. Még 1944 decemberében a város ostroma előtti pillanatokban cserélt lakást Ormay Olivérné ismerősével, amit az elfoglalt és azóta is lakja. Az erről szóló igazolást Csizmadia István házmegbízott adja 1945. március 29.-én. Innen özv. Kovács Hermanné eltűnik, hollétéről nincs információm. Meghúzza magát a háború dúlása közben. Túlél és erőt gyűjt a következő akciójára. Kevesebb, mint három hónap mulva jön el ez az idő... A háború befejeztével aztán minden kedvezően alakul számára, a régi ismeretségek újra élednek, támogatják céljában, hogy nagy bizalommal tudjon fellépni az érdekeit képviselve.

Juhászék a lezajlott lakáscserével pontot tettek az ügy végére, további teendőjük nem volt. Viszont néha telefonos kapcsolatban kerültek özv. Kovács Hermannéval. Főleg akkor, amikor az özvegy újabb és újabb számára elintézendő ügyekkel traktálta Juhász detektívfelügyelőt, számítva rendvédelmi összeköttetéseire, nem riadva vissza attól sem, hogy a neki nem tetsző illető eltávolíttatására buzdítsa...

Aztán elérkezik 1945 februárja. Mint tudjuk február 13.-án értek véget a harcok Budapesten. Az özvegy hosszú ideje forralt terve beérni látszik. Most látta elérkezettnek az időt a következő lépésre. A szabad mozgás első napjaiban jelzi igényét az Aréna úti lakásra, követeli vissza, mint hajléktalan. Február 18.-án nagyapám meghívja özv. Kovácsnét az Aréna úti lakásba és előadja javaslatát, amit előzőleg írásba is foglalt, a ház három lakójának tanúsítása mellett. A képre kattintva olvasható a teljes aláírásra váró megállapodás.

 Az általam birtokolt felajánlás egy indigós, eléggé viharvert másolat. A gépelt szöveg jól olvasható, viszont a ceruzával, kézzel írt sorokat nekem is silabizálnom kellett. Íme: "özv. Kovács Hermanné az alábbi tanúk jelenlétében a fenti felajánlásomat nem fogadta el, elutasítását meg nem indokolta, így azt tudomásul sem vette, aláírást megtagadta" A tanúk előtt azt mondta:"a halálos ítéletét csak nem fogja aláírni!". Ezután a VII. ker kapitányságnál panaszt tett, melynek eredményeképp őt / Kovácsnét/ mint jogalapot nélkülözőt elutasították. Ez volt a reálisan várható ítélkezés. De, látjuk a folytatásban, hogy akkor nem a realitások korát éltük!

Rövidesen özv. Kovács Hermanné második fokozatba kapcsolt, ezzel egy igazi lavinát elindítva. Felkeresi a Magyar rendőrség Budapest Főkapitányság Személyzeti osztályát 1945. március 6.-án és "Panaszjegyzőkönyv" felvételében v. Juhász Ferenc detektívfelügyelő ellen fegyelmi feljelentést tesz. Jól kitalált, elképesztően ütős történettel állt elő, nem volt a háború után ember, ki nem sírta volna el magát annak hallatán!  A szegény kiszolgáltatott, Gestapó igazolvánnyal megfenyegetett özvegy zsidó asszony félelmében elfogadja a lakáscserét, mert úgy dönt, mégiscsak "jobb az ő lakásán, mint a Svábhegyen" A jegyzőkönyvet dr. Illek András - nevéből következtetve a panasztevővel szimpatizáló - r. kapitány veszi fel. A továbbiak szempontjából ezen igen fontos, teljes okiratot a képre való kattintással érhetitek el. Számomra igazán érdekes momentum, hogy az özvegy úgy véteti fel a jegyzőkönyvet, mint az Aréna út 36. sz. ház meglévő lakója, akinek bármi köze is lehetne még a közel éve elcserélt lakáshoz! Ahhoz, hogy közelebb jusson tervéhez okot, meglehetősen ütős indokot kellett találnia. Nem volt könnyű helyzet, de a háború vége, a zsidó üldöztetések szimpátiáját élvező hangulat ezen a téren a kezére játszott. Az előadott panaszhoz nem sokat tudok hozzátenni! Nagyon ütős, de - rendkívül aljas dolognak tartom - igazságtartalma a semmivel egyenlő, ahogy majd a későbbi védekező cáfolatokból látni fogjátok. Minden esetre ott a rendőrségen rendesen bekajálták a minden szörnyűségen keresztül gázolt özvegy dáma, három kikérdezhető tanúval is alátámasztott sirámait. Ez a pillanat indította el azt a lavinát, melyből jól kijönni vJF detektívfelügyelőnek nem lehetett az akkori ellenszélben.

De hát, mi is történt valójában abban az időkben? A zsidók rendőrségi munkavállalásában szerepet játszott a fasiszták, háborús bűnösök felkutatása és a bosszú vezérelte, szemet elhomályosító üldözése. A hazatérő zsidó dinasztiák, családok és szakemberek könnyűszerrel beivódtak mindenhová és a háború utáni újjászervezésében fontos szerepet játszottak. Főleg a senkik által sem megkérdőjelezhető múltjuk előnyét kihasználva. A túlélők számára most jött el a jóvátétel. Éltek is vele!

1945. február 9-én Kádár János főkapitány-helyettes levelet küldött Debrecenbe az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, "A kinevezett kapitányok demokratikus polgári személyek voltak és a tényleges rendőrlegénység és tisztikar jelentkező részével kezdték meg a munkájukat...  Az orosz parancsnokságok, főleg eleinte, igen nagy nehézségeket okoztak és okoznak munkánkban. A megalakult rendőrségeket és a főkapitányságot megrohanták az »NKVD« szervei és állandó jelenlétükkel és olyan kívánságaikkal, melyeket teljesíteni nem tudunk, az időnk jelentős részét elvonják és munkánkat bénítják" Kádár megállapította, hogy egyes kapitányságokon a túl nagy létszámú állományban sok az oda nem való elem "jellemző tünet a zsidók túl erős beáradása is"

A feljelentés következményeként, rá 2 napra, 1945. március 8.-án bevonták v. Juhász Ferenc rendőri igazolványát, amivel azonnali hatállyal megszűnt a rendőri szolgálata. Ezzel egyidőben a panaszjegyzőkönyvről értesítették nagyapámat is, aki rögvest a Főkapitányhoz fordult és másfél gépelt aldalon adja elő logikus, igaz érveit az 1945. március 9.-én keltezett levelében, válaszul az özvegy Kovácsné panaszára. Ez a montázs vJF részéről a Főkapitányhoz írt levelének, részletét, annak kvázi fejlécét mutatja. Az egész levelet a rendelkezésetekre bocsájtom, annak mindkét logikus érvelésű oldalát. Íme az első oldal, majd itt a második. Ebben a történelmi pillanatban szűnik meg pályafutása, ami egy életen átívelő, odaadó rendőrségi karrier méltatlan búcsúztatása volt. Olvassátok és tanulmányozzátok e szabatos fogalmazást és logikus érvelést. Saját véleményem erről: nem hiszem, hogy bármit is megváltoztatott volna ez a levél az ügy megítélésén és annak hozzáállásán, a háború utáni hisztérikus vagdalkozásában. Amivel cseppet sem szeretném mentegetni a valódi bűnösöket. Viszont az én nagyapámnak azokhoz semmi köze sem volt!

Ebben a levélben vJF elmondja, hogy özv. Kovácsné koránt sem hajléktalan, "mert jelenleg is saját házában egy kétszobás lakásban lakik" és "...ezenkívül a ... Bezerédi u. 4. sz alatti lakása is épen meg van..."  Az egész lakás visszaszerzése céljából, megfenyegeti nagyapámat, hogy "neki egy férfi ismerőse van, ki jó barátja a főkapitánynak, kidobat vele az állásomból és azután a G:P:U:-val vitet el... stb." "A feljelentő tervét valóra váltotta, mert már az igazolványom bevonásával állásomat elvesztettnek kell tekintenem."

Nem is gondolt bele az özvegy, hogy a feljelentésével mekkora lavinát indít el! Egy héttel azután, hogy leadta rendőri jelvényét és megszűnt rendőri szolgálata, Juhász Ferenc idézést kap, hogy 1945. március 19.-én a főkapitányságon kihallgatás céljából jelenjen meg.

Néhány nappal később újabb idézést kapott a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai és Rendészeti Osztálya által. Nem hiszitek el! Az Andrássy út 60-ba invitálták, igen abba a hírhedt épületbe. Azért ezt a levelet is érdemes megmutatnom. Ide azért nem minden kispályás került! 

Nagyapám hosszú évek óta tanulmányozott, életének legapróbb mozzanatait is feltáró és elétek tárt kutatásaimból ítélve azt tudom kijelenteni, hogy ő nem volt semmilyen körülmények között egy hazug, mindenen és mindenkin átgázoló ember. Egész életében az emberi jót, a tisztességet kereste, megértő bánásmódot tanúsítva mindenkivel szemben, ezért is választotta ezt az élethivatást. Ezen okoknál fogva minden szavának teljes mértékben hiszek, s helyt adok. Ez az én alap álláspontom! Jól tudván, hogy özv. Kovács Hermanné jegyzőkönyvbe diktált panasza lejegyzőjének mindezekről fogalma sem volt, ő csak követte a szélirányt.

Ám a szerencsétlen rendeltetésű Bezerédi utcai lakás sorsa itt még nem ért véget. Újabb fordulat következtében 1944. év decemberében - a nemrég előkerült dokumentumok szerint - újabb tulajdonosa lett. Ugyan a tranzakció már decemberben nyélbe ütődött, viszont erről mi csak '45. március 29.-én kelt levélből értesülünk. Úgy dobálják,  passzolják kézről kézre ezt a szegény lakást, mint a forró krumplit. Csak vJF nem jut már többé a közelébe.

Az özvegy hajthatatlansága megrémíti nagyapámat, kényszerű helyzetében próbálkozást tesz a volt Bezerédi lakásának visszaszerzésére. Ez az 1945. március 28.-án kelt levele. 

A méltatlanul megtámadott vJF nagyapám természetesen nem adja fel a küzdelmet, bár tudat alatt sejti, hogy ez a hirtelenjében feltámadt keleti szél nem az ő irányába fúj! A Magyar Rendőrség Budapesti Főkapitánysága berendeli, mint a Sérülési főcsoportba /bármit is jelentsen ez, nem jöttem rá/ beosztott tagját, hogy igazoló nyilatkozatot tegyen a Magyar Rendőrség Budapesti Igazoló Bizottságának. Ez pontosan 1945. április 29.-én /úristen megint milyen egyezés!/ történt. Ennek a kétoldalas ívnek vJF által saját kezüleg kitöltött másolatát őrzöm a 19 kérdésre adott válasszal együtt, amit most ti is láthattok. A kérdőívet az elmúlt, jól ismert életút, hét alaposan taglalt része alapján már ti is ki tudnátok tölteni, /az első oldal és a második oldal is teljes terjedelmében látható/ de volt néhány pont, amin jót derültem. Hiába az embert a túlélési ösztön találékonnyá teszi és mindenkor vezérli. Képes megfelelni az új követelményeknek. Ezt nem rossz szájízzel mondom, sőt! Jelentkezzen, aki nem ezt tenné! Nagyon aranyos!

A derültségem oka 14. pontban van, ahol azt írja nagyapám: "Büntetve nem voltam /mármint egész pályafutása alatt/ 1941-42. évben a szegedi ügyészségnél bűnvádi eljárás alatt álltam, mert egy német állampolgárt német volta és nyilas érzelme miatt szidalmaztam,- bántalmaztam"  Meg kell mondanom, még elképzelni is nehéz, ahogy a kb. 55 kilós nagyapám bántalmazza a megtermett német polgárt! Aztán a következő, 15. pont kérdésére azt válaszolja: "Katonai szolgálat alól magamat mentesítettem, hozzám forduló zsidókat a népellenes törvények kijátszására tanáccsal láttam el." De a 16. kérdésre adott válasz is érdekes, amelyben azt kérdezik: "mit tett a németek és bérenceik ellen?" - a válasz: "Szabotáltam, beteség címén a szolgálatot nem teljesítettem, majd a felszabadulás után szolgálatra nyomban jelentkeztem"  Mindezt, napra pontosan 3 esztendővel a születésem előtt tette, mit sem sejtve a jövőről.

Megrémülve az őt támadó, mindenre elszánt erőktől és az akkori politikai ellenszéltől a legrosszabbat feltételezve, önkéntesen, nem hivatalosan, csak zsigeri beidegződésből "szolgálatba" helyezi magát a volt detektívfelügyelő, járja a várost, adatokat, igazolásokat gyüjt a védelméhez, keresi az elhagyott, üresen álló lakásokat, hogy aztán kérvényeivel bombázza a hatóságokat.

Ebben a IX. kerületi lakáshivatalnak címzett eredeti levélben egy Kinizsi utca fszt. 1. alatt lévő elhalálozott özvegyasszony háromszobás lakásra nyújtott be kérelmet. Ime, kattintásra látható! Ó istenem! Még drága Pipus /Sziklai Erzsébet/ nagynéném aláírása is szerepelt rajta! 

Még két hasonló kérvényt írt egy-egy hónapos időközönként, természetesen mind válasz nélkül maradt. Túlzottan nagy reményeket ő sem táplált ez ügyben, jól tudva, hogy több ezer lebombázott, lakhatatlan ház, sokezer volt lakója lakhatásának megoldása volt akkor a prioritás.

Itt van nálam egy igazolás arról, hogy Juhász Ferenc detektívfelügyelő négy tagú családjával lakás nélkül maradt. Az érdekessége ez iratnak az, hogy özv. Kovács Hermanné saját lakásába visszaköltözött... stb. Kelt Budapest, 1945. április 4.-én. Na ez az izgalmas számomra. Innen tudtam meg, hogy a fenti dátum előtt nem sokkal hagyhatták el az Aréna úti lakást, vagy talán az igazolás napján, ami logikusnak tünik. Most bizonyosodott be - közvetve - amire mindig is kiváncsi voltam, mikor költöztek ki nagyszüleim az Aréna úti lakásból és foglalták el a rokonaik által felajánlott házat Pestszenterzsébeten.

Biztos ismeritek ennek a történetét a korábbiakból, de azért pár szóval vázolom azoknak, akik számára ez még újdonság.

Szóval Mészáros István a budapesti Dobronyi János állatbizományi részvénytársaság igazgatója, Lajos, Béla és István fiainak édesapja, az akkori budapest határától nem messze, Erzsébetfalván /érdekességképp hadd említsem meg, hogy a Tanácsköztársaság alatt Leninváros névre keresztelték/ az újonnan parcellázott területen vásárolt igencsak hosszú, szép, nagy, sík felületű építési telket 1917-ben. Három évvel később már 3 házat húzott fel egymástól kellő távolságra. Az utcafronti lakást a szülők birtokolták, a többit a fiainak szánta.

Aztán megindult a település átnevezési cunamija: az 1923. évi átminősítése után önálló várossá avanzsált Pesterzsébet néven. De nem sokáig őrizte ezt sem, mert 1932-ben Pestszenterzsébet lett az elnevezése /én már itt születtem/. Miután ezt a hányatott nevű települést 1950-ben Budapesthez csatolták és - vissza babaruhát - mily meglepő, ismét Pesterzsébet lett a megszólítása. Lassan ideje új nevet találni...

Folytatva a történetet: a Mészáros szülök 1940-es halála után az időközben megnősült Lajos, ki tovább vitte apja örökségét, feleségével átköltözött a szülői házba. Béla öccse a középső házat kapta és ott alapított családot. A szomszédban lakó világszép Ilona nevezetű lányt vette feleségül 1930-ban. Egy évre rá leánygyermeke született, ki szintén az Ilona nevet kapta. A harmadik ház pillanatnyilag üresen állt, mert a legfiatalabb Mészáros fiú, István katonaként hadtestével Németországban tartózkodott ismeretlen helyen, emiatt nem vehette igénybe. Gondolom a Sziklai lányok enyhe nyomására a Mészáros fiúk végül úgy döntenek ebben a szükség által szorongatott helyzetben, hogy felajánlják Juhász rokonaiknak a hátsó házat, talán csak ideiglenes jelleggel. Hát, röviden így kerültek nagyszüleim a Pestszenterzsébet Attila utca 34. sz telken álló egyik házába. Hogy végre megnyugodjanak, biztos lakhatási és családi körülmények között.

 A telek végét lezáró, szépen kivitelezett ház így nézett ki az 1930-as években. Bal oldalon kettő, egymásba nyíló, kifejezetten jó méretű szoba. Középen a tornác mögött tágas előszoba, attól jobbra étkezős konyha, mellette keskeny ablakú éléskamra. Egyetlen hátránya mindhárom háznak, hogy az 1920-as időkben a házakat, főleg vidéken, még csak nagyon ritkán látták el fürdőszobával, belső toalettel. Amit aztán Lajóék a saját otthonukban később pótoltak. De a másik két ház esetében maradt a fürdőlavór és a kerti árnyékszék, valamint az “èjeli edèny” annak minden problémájával együtt. Télen-nyáron, esőben-hóban, éjjel-nappal. Főként a nők számára jelentett kihívást. Még egy dolgot azért meg kell említenem, a nagyon tetszetős fehér tégla burkolat hőszigetelő képessége rendkívül csekély volt, amit a múlt század közepe-környéki erős téli hidegek csak tetéztek. "Sütött" a hideg a falakon keresztül, alig voltak képesek cserép- és egyéb kályhákkal kifűteni, mnden hőt kiszívott a fal. De, elég a panaszból! Fedél van felettük és szeretteik körében élnek.

Ide költöztek nagyszüleim Edina lányukkal.1945. április 4.-én. Dunci fiúkról nincs hír, valahol Ausztriában élte meg a harcok végét. Ismeretes, hogy 1945. május 15.-én volt az esküvője Vőlkermarkt-ban, de azt nem, hogy szülei tudtak-e erről? Minden esetre novemberben már másodmagával érkezik szüleihez Pestszenterzsébetre.

Nyáron megszerzett tanítónői oklevelével a kezében Edina szeptembertől állást kap egy rangos hegyvidéki általános iskolában a XII. kerületi Diana úton. Nagy megtiszteltetés ez számára és végtelen örömmel lát neki a feladatnak. Viszont Erzsébetről naponta feljárni a Svábhegyre, szinte megoldhatatlan feladat. Azonkívül öt felnőttnek a kétszobás ház már elég szűkös. Sziklai nagypapa azonban rmegint unokája segítségére siet, a jól ismert és korábban bejáratott szobát ismét felszabadítja számára. Hármasban élnek Pipus nagynénivel együtt a Bakáts téri iskola altiszti lakásában.

Az ifjú Juhász házaspár 1947 novemberében költözött első saját lakásukba a VII.ker. Izabella utcába. Edina életében ugyancsak gyökeres változás állt be, 1947. július 12.-én házasságot kötött Horváth István tanártársával, kivel már évek óta egy iskolában dolgoztak, az egyik az alsó tagozatos nebulókkal foglalkozott, a másik felső tagozatos fiataloknak tartott matematika-kémia oktatást. Az alábbi képet egyszer már bemutattam, most hadd álljon itt még egyszer. Edina közvetlen rokonságának egy részletét látjuk. Biztosan többen voltak, sajnálatos módon csak ennyien fértek rá a képre. Az alábbi csoportkép elemzést és ismertetést egy korábbi írásomból vettem át.

"Az esküvőre 1947. július 12.-én szombaton, apám 37. születésnapján kerül sor egy esős nyári napon. A képek a háború utáni újra induló világ boldog perceit, az emberek élni akarását idézik. A képen szereplő összes rokon a legjobb ruháját viseli, és méltó komolysággal viseltetik a kamera előtt. Akik nem ismernék fel őket: balról jobbra Dunci, anyám bátyja, előtte Mária, ifjú felesége, Gálóczi Ernő nőorvos, Sziklai Mária férje, ki előtt kislánya Ildikó, fölöttük a Vajdaságból áttelepült Mária testvére Ella, mellette férje, aztán anyám és apám. A kis ember anyám apja, a híres Juhász Ferenc, mellette közvetlenül szép kalapban imádott felesége Margit nagyanyám, ő mellette Mészáros Lajos, a mi kedves Lajó-bánk a helyre kis fejfedőjű feleségével, Sziklai Magdolnával, aztán Mészáros Lajos öccsének Mészáros Bélának a felesége, Ilona zárja sort, akit mi - gyerekek - csak Babu néninek ismertünk. Ez volt anyám rokonsága"

Picit elkalandoztam a fő csapásiránytól és előreugrottam. Ám ez is szervesen hozzátartozik a történetünkhöz, no meg persze, csipetnyit oldja az eddig olvasottak kapcsán felgyülemlett feszültséget.

Arra emlékeztek, hogy közvetlenül Budapest "felszabadulása" után, első nekifutásra özv. Kovács Hermanné február vége felé beadott kérelmét a rendőrség "jogalap nélküli"-nek minősítve elutasította. Ez sajna, nem jött be! Ezért átgondolta a dolgot és természetesen megbízható, jogi végzettségű ismerőseitől is tanácsot kért, dr. Váradi cimborájára gondolok elsősorban. Olyan hihető történetet kellett prezentálnia, amire ugranak az újonnan szolgálatba állt, többnyire megbízható zsidó származású rendőrök, detektívek és a megtorlásra kiéhezett hatóságok. Nem kellett sokat gyötörni az agyukat, az élet hozta a megoldást 

Mikor kész volt a terv, minden teketória nélkül beindult és most már tudatos feljelentés lett a vége. /mint, ahogy már korábban idéztem: nagyapámat fenyegetve tanúk előtt mondta, hogy "neki egy férfi ismerőse van, ki jó barátja a főkapitánynak, kidobat vele az állásomból és azután a G:P:U:-val vitet el"/  A cél szentesíti az eszközt! Megtalálta a módját!

Az ügy más síkra való tereléséhez bizonyos "varázsszavakat" kellett találni, amihez akkoriban nem szükségeltetett túlontúl sok ész. Adta a helyzet önmagát! Abban a pillanatban, hogy bármiféle skrupulus nélkül kimondta és leírta az özvegy a "Gestapó jelvény, zsidó megfélemlítés és fenyegetés, deportálás" szavakat, már esély sem volt a cáfolatra és józan ész érveire. Még mielőtt előadhatta volna az ő igaz verzióját, már jó előtte elveszettnek látszott az ügy vJF részére. Ebből jól kijönni nem lehetett! Csak a kármentés, a veszteségek, a retorzió mértékének a csökkentése volt kérdéses. Szükség is volt erre az aktív fellebbezési manőverekre, mert szélsőséges esetben nagyon meg tudott szaladni az újonnan munkába álló, rendszerhű bírók ítélkező tolla.

"Isten malmai lassan őrölnek" örök érvényű mondás ez esetben kissé máshogy alakult. Hamarosan elindult a hajsza a volt rendőrségi alkalmazottak ellen. A Magyar rendőrség Igazoló bizottsága Hírdetmény útján kíván tájékozódni az 1945. július 20.-án kelt levelében, lakossági bejelentésekre alapozva, "hogy az igazolás alá vont közalkalmazott magatartása nem sértette-e a magyar nép érdekeit" meg azt, hogy ez idő alatt milyen tevékenységet fejtett ki. Ez a "Hírdetmény" Csillag Árpád Igazóló Bizottsági elnök aláírásával hitelesítődik. Az első helyen mindjárt v.Juhász Ferenc dtv felügyelő neve áll, kétféle lakcímmel. A kötelezően, "három napig" hírdetőtáblán kifüggesztett hírdetményt a házmegbízottnak és a házfelügyelőnek aláírásával és véleményével szentesítve kellett visszaküldeni a Bizottsághoz. Ennek a levélnek az alján, kinagyítás után olvasható, hogy a már átnevezett, Dózsa György út 36. házmegbízottja azt írja 1945 augusztus 2.-án keltezett válaszában, hogy "a kifüggesztés ideje alatt sem szóban, sem írásban jelentés hozzám nem érkezett."

Nagyon érdekes, eddig számomra megvilágítatlan tényre kaptam magyarázatot ebből az özv. Kovács Hermanné által diktált jegyzőkönyvből. Nevezetesen azt, hogy "A Bezrédi utcai lakás azon lakásokhoz tartozott, amit az izraelita vallású háztulajdonosok a zsidó tanács útján felajánlottak a Belügyminisztérium felhívására. Erre a lakásra állítólag államtitkárok is pályáztak, de ezt v.Juhász kapta meg... Tudomásom szerint Sándor Imre főtanácsos úr lépett közbe, míg végül Juhász mégis kiköltözködött a lakásból" / ti. az Aréna útiból, szól az özvegy vallomása. Szóval "itt volt a kutya elásva"! Ez volt a sors fintora ami azt akarta, hogy egy nagyszerű, sikeres életpálya csúnya véget érjen egy banánhéjon elcsúszva, éppen egy zsidó házba belebotolva! Visszacsinálni már nem lehetett, muszáj volt belevetni magát és harcolni az igazáért a még nagyobb kár elkerülése végett.

Két hétre a fent ismertetett jegyzőkönyvek felvétele után 1945. augusztus 13.-án sor került az özvegy két tanújának kihallgatására és megesketésére, ugyanott. Mindkét tanú lekötelezettje egyiknek a hitközségen belül lakást szerzett Kovácsné, a másikkal meg gyakorlatilag együtt élt. Mind a kettő a begyakorolt mantrát nyomja, olyan elemekkel bővítve, hogy az egyik szerint "nem akarta a lakást Juhásznak kiadni, sírt és megtagadta a lakáscsere aláírását... Két férfihangot hallottam, az egyik emlegette, hogy internálja Kovácsnét, amennyiben nem tesz eleget kérésüknek." a másik tanú többek között előadja, hogy "Kovácsné abban az időben olyan lelkiállapotban volt, hogy attól lehetett tartani, hogy valamit elkövet magával"

 Ez vol a rendőrségi elmarasztaló ítélet. Na bumm, mondhatnánk csak ennél rosszabb ne legyen! Nem így történt. 

 Az Igazoló Bizottsági tárgyalást 1945. augusztus 22.-én délután 3 órára tűzik ki a rendőri büntetőbíróság Nádor utcai épületében. Pici szépséghibája a dolognak, hogy a 18.-án szombati dátummal írt idézőlevelet vJF nagyapám csak a tárgyalás napján, azaz aug. 22.-én délután veszi kézbe. Ez így botrányosan tisztességtelen! Íme az idézés. A bizottság nem sokat teketóriázik, pikk-pakk meghozza a határozatát, amelyben Juhász Ferenc /így, vitéz nélkül/ dtv. felügyelő ... nyugdíjazását rendeli el. Szép nagy pecséttel, meg 4db. aláírással. Az eredeti határozat aláírt hivatalos másodpéldányának mindkét oldalát elérhetitek kattintással. Ime, az első oldal, majd a második oldal. Értesítik arról, hogy a megjelenés elmulasztása miatt az igazolás alá vont személy három napon belül fellebbezhet. Megtette! 

Mielőtt a fellebbezésre figyelnénk a fenti határozat indoklását nem hagyhatom szó nélkül. Nem célom alaposan elemezni, olvassátok el! Érdemes! De... nagyon régen vettem a kezembe ilyen vérlázítóan mocskos hazugságokkal telített irományt. Ebben még néhány lapáttal megfejelték állításaikat egyre jobban belelendülve meséikbe. Addig gyakorolták, míg már maguk is elhitték végén. Olyan fogalmak szerepelnek benne, hogy "durva terrorizálás", előkerül ismét a "Gestapo" kártya, "jogtalan előnyt szerzett magának egy üldözött lakásának erőszakos igénybe vétele következtében", "népellenes magatartás", "hivatalos hatalommal való visszaélés... folyamatosan" és egyébként is mindenki terror hatása alatt állt a közelében... ráadásnak mindezt "a Bizottság... bizonyítva látja". Meglepődök, hogy mindezek ellenére "csak" /kényszer/ nyugdíjazásra ítélték. "Szerencséjére", mert egy picit későbbi érában az ilyen vádak mindegyikét külön-külön kötélhurokkal díjazták. Azért, hogy íly módon tudott ez a "Kovács-Váradi tandem" tudatosan kiforgatni egy embert mindenéből, megfosztani becsületétől, hamis vádakkal gátlástalanul megrágalmazni, aztán tönkre tenni, majd - gondolom én - az egészen elégedetten jót röhögni magukban, miután azok már földönfutók lettek... nos az minimum elgondolkodtató. Meg az is, hogy a Bizottság bedőlt ennek a "blődlinek"! Talán még büszkék is voltak mindannyian magukra! Ezt a kort értük anno. Tudjátok, a rendszerváltó éra zsigerekbe ivódó mondása: "munkásököl, vasököl..."

Szóval a Bizottság vétkesen hanyag, vagy előre eltervezett ügyirat-kezelése miatt Juhász nagyapám nem értesült időben, így lemaradt ügyének belvárosi tárgyalásáról. Úgy hoztak ítélet ellene, hogy ő ott sem volt. Viszont élt a fellebbezés lehetőségével. Lássuk!

Először nekifut a fellebbezésnek és saját maga ír egy három oldalas fellebbezést a Bizottság kényszernyugdíjazási határozata ellen, melyben kéri a határozat megváltoztatását és őt igazoltnak tekinteni. Ez a dokumentum azért érdekes számunkra, mert kristálytisztán megtudhatjuk mi és hogyan történt, valamint az ellentétes fél ádáz indulatait, hogy megkaparintsák azt az ingatlant, mihez rendeletileg nagyapámnak személyesen semmi köze sem volt. Gyakorlatilag ő volt az áldozat. Az ő "bűne" az, hogy a hatalom által kényszerhelyzetbe kerülve azt jóhiszeműen elfogadta. Tulajdonképpen a Horthy rendszer átgondolatlan, németeket majmoló, zsidóellenes propagandájából fakadó, kapkodó, antiszemita törvénykezés áldozata. Aki pont akkor volt rossz időben, rossz helyen. Aztán már csak a féktelen bumeráng effektus hatását észleljük!Az alábbiakban átélhetitek az egész történet hiteles előadását Juhász ősötötök írásba foglalt gondolataival. Nagyon, nagyon fontos írás a számunkra, igazából ebből érthetjük meg kristálytisztán, hogy mi is történt akkoriban. Az első oldal, majd a második oldal és a harmadik oldal.

A végén azt írja az utolsó bekezdésben: "26 éve rendőri szolgálatot teljesítek, soha ellenem fegyelmi eljárás nem volt, a mentalitásomnál fogva sem tehető fel, hogy a vádbeli cselekményeket pusztán egy lakáscsere miatt követtem volna el akkor, amikor a zsidók összeköltöztetése alkalmával a zsidók szorongatott helyzetükbe lakásomon tömegesen keresték fel lakáscsere ajánlataikkal." Aztán még hozzáteszi: "A csere részemre haszonnal nem járt, a cserét a szorongatott zsidók iránt érzett jószívűségem diktálta."  Ez talán még hihető is lehetne az akkori állapotokban, aztán folytatja: " A látszat azonban az ellenkezőjét igyekszik igazolni, de bűnös nem vagyok, csak áldozat lehetek. Hiszem azonban, hogy a népbíróság megérti helyzetemet és igazoltnak jelent ki." A népbíróság jóindulatára akkoriban egy Horthysta rendőrdetektívnek számítani merő dőreség volt. Olyan volt a várható válasz, mintha ma az ökölbe szorított kéz középső ujját mutatnánk fel... ezt kapod, vazze! És, tudjuk... megkapta!

Ez a levél már nem volt elég a fellebbviteli Népbírósági tárgyaláshoz! Szüksége volt hivatalos jogi segítségre! Ismerettségét igénybe véve szerzett egy ügyvédet, akivel korrektül átfogalmazták a beadványt. A sok munka ellenére, nem akarom elmondani, mit ért el vele! Viszont örömünkre, ez a dokumentum rámaradt az utókorra, azaz miránk! Tudatlanul, talán pont erre szánták!

Nem is tudom elképzelni, hogyan tudta megoldani, hogy a 3 napos fellebbezési, /büntető jellegű/ határidő alatt kerítsen jogi segítséget és produkáljon egy kellően átgondolt, lényegre törő, minden jogi igényt kielégítő verziót a történtekre.

Ime, az 1945. augusztus 25.-én már átvett, 9 másodpéldányban írt fellebbezés indokai, melyet Dr. Pataky Jenő kispesti illetőségű ügyvéd jegyzett. Természetesen v.Juhász Ferenc fogalmazásában. A fellebbezést már a fellebbviteli "Tekintetes Népbíróságnak" címezi és a Budapesti Főkapitányság IV. sz. Igazoló Bizottságának "ügyemben nyugdíjazást elrendelő határozata ellen a tárgyaláson bejelentett fellebbezésem írásbeli indokait igazolt védőm útján tisztelettel az alábbiakban terjesztem elő:"

Ígérem, nem maradtok le semmiről. Az első oldalt teljes terjedelmében már megmutattam itt fent, a forma kedvéért. A képre kattintva olvashatóvá, nagyíthatóvá válik. A többi 4 oldal hivatkozás mögé bujik, ami egymás után lesz élvezhető. Második oldal, harmadik oldal, negyedik oldal, ötödik oldal. A ceruzával kiemelt, fontosnak tartott részek nagyapámtól származnak. A fellebbezés logikusan felépített, négy kiemelt pontot elemez és világít meg, néhányat több alpontban. Annyira tisztességes, hogy az igazság morzsái még saját érdekeinél is fontosabbak. Többször végigolvastam! Ha ti is ezt teszitek, megismeritek a probléma kialakulásának igaz történetét. 

Ahogy v.Juhász Ferenc már az első oldalon leírja, sérelmezi, hogy a Bizottság semmilyen kötelező alapelvet nem tett magáévá, a tárgyaláson beterjesztett minden bizonyítási indítvány és okirat megismerését mellőzte. Ténymegállapítása rendkívül elfogult volt, szinte éhezték, hogy most valakit jól el lehessen marasztalni. Kovácsné és dr.Váradi tanú ezt érzékelve aztán felbátorodtak, még velősebben fogalmaztak, nem kötöttek csomót a nyelvükre. Nagyapámnak esélye sem volt ebben a felállásban. És itt nem csak egy alóla kihúzott zsidó lakásról volt szó, hanem az egész addigi életéről!  Küzdött a fennmaradásért egy kíméletlen ellenszélben.

Juhász Ferenc az ő álláspontját erősítő 18 elfogulatlan tanút szeretne beidéztetni a Népbíróság fellebbviteli tárgyalására, Azonban az ítélet már előre eldöntetett, senki ne akarja befolyásolni és a tanúk meghallgatása se zavarja azt. Hát... igy indult! Ez volt a koncepciós perek közvetlen elődje! Rajta akarták levezetni frusztrációjukat!

 A képre kattintva olvashatjátok e tanulságos, tanúvallomásra idézett 18 személynek az ügylet minden momentumával kapcsolatos benyomását, gondolatát. Igen, 18-an állnak ki mellette, nevüket, lakcímüket vállalva bizonyítják, hogy vJF minden, a saját érdekében és védelmében leírt szava, IGAZ! Senkit ki nem kérdeztek és meg nem hallgattak a védelmére kért 18 tanú közül.

Itt azért álljunk meg egy pillanatra! Nehéz megérteni, követni és főleg kibogozni a következő szövevényt. De megpróbálkozom vele! Mint ismeretes a fentiekből, az 1945. augusztus 22.-i tárgyalás és az azt követő határozat v.Juhász Ferenc számára kényszernyugdíjazást rendelt el. Amit ő - vJF - három nappal később ügyvédje által megfellebbezett. 

Most ugrunk az időben egy jó nagyot! A fellebbezési - azaz a mai nevén, a másodfokú - bíróság "A Magyar Köztársaság Nevében!" ... "az elsőfokú határozatot mely nyugdíjazást mondott ki, indoki alapján helyben kellett hagyni" MIndezt 1947 október 11. napján kettő év és két hónappal az első ítélet után bökték ki, bármiféle védelmi beadványt indokot mellőzve. Kattints a képre!

Azért azt szeretném kiemelni, hogy nagyapám megfogalmazásában "özv. Kovácsnét csak a bosszú vezeti, bizonyítja egész eljárása velem szemben, mert ezideig meghurcolt ártatlanul: feljelentett a 7.ker. kapitányságon, azután hivatali főnökömnél, azután fegyelmi eljárást indíttatott ellenem, meghurcolt a politikai rendőrség előtt ... Ez élénk bizonyítéka annak, hogy... célja elérésében nem rettent vissza semmitől. Igazolási eljárásomban feljelentőként szerepelt és most internálási ügyemmel kapcsolatban lép fel ellenem... miatta kényszer nyugdíjaztak... szenvedtem már ártatlanul özvegy Kovácsné miatt, miért tehát a kétszeri büntetés?"

Nem szokott ilyen lényegre törően, élesen fogalmazni! De bármit is írt, már semmi sem számított! Akár a falra hányt borsó! A korábbi rendszer fenntartói ellen indított hajsza mindent felülírt! A főkolomposok már jó időben elszeleltek, így az elérhető, itthon maradt napszámosokat vették górcső alá és verték el rajtuk frusztrációjukban a port. Pláne, a "zsidó-üldözés-megfélemlítés-terror-Gestapo" varászszavak meg hájjal való kenegetésnek számítottak bármiféle bizottság előtt, bármit el lehetett érni vele! A legcsekélyebb bizonyíték nélkül is, elég volt csak egyszerűen megvádolni bárkit!

Megszenvedték és valahogy kivédekezték ezt a kegyetlen évet. Nem is tudom elképzelni, hogy tudtak létezni, miből éltek, honnan tellett a mindennapi betevőre, főleg, hogy Edina lányukat is még taníttatniuk kellett és Dunci is velük lakott ifjú feleségével az Attila utcában. Az eljárások összes megaláztatásának elviselése mellett nem volt könnyű nélkülözni a kenyérkereső családfőt, dacára a szerető, együttérző rokonok segítségének. Felélték még meglévő tartalékaikat is. Szükséges volt összehúzni magukat. No meg, persze a háború utáni zűrzavaros állapotok sem javították a helyzetüket.

Egy év heti rendszerességű pecsételős, aláírásos tortúra már nagyon terhes volt. Aztán egyszer csak érkezik egy hivatalos levél, melyben értesítik, hogy a "Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága véghatározatában elrendeli Juhász Ferenc rendőrhatósági felügyeletének megszüntetését". Ez az irat 1946. október 9. keltezésű, Kiss J. r. szds. szignálásával. 

Tizennégy hónappal később 1947. december 5.-én ugyanilyen tartalmú levelet kap a Belügyminisztériumból Dr. Kálmán r.őrnagy aláírásával, miszerint "...felügyeleti jogomnál fogva felülvizsgáltam és meghoztam a következő véghatározatot Juhász Ferenc ny. őrnagy rendőrhatósági felügyelet alá helyezését megszüntetem" Ha valaki megmondja, miért kellett 1 év 2 hónapot várni a megerősítésre az közölje velem! 

Viszont van még ennél jobb is! Újabb 4 hónap teltével ismételten levelet hoz a posta. Ez most a Magyar Államrendőrség Budapesti főkapitánysága felügyeleti és fegyelmi osztály bélyegzős fejléce alatt értesítik az ellene irányuló fegyelmi eljárás megszüntetéséről. A felfüggesztő: Dr. Münnich Ferenc rendőraltábornagy. Igen, az a Münnich Ferenc, akire gondoltok. Nagy karriert futott, még miniszterelnök várományos is volt az 56-os forradalom után.

Sok mázsás kő gurult le nagyapámról és az érte aggódókról! Remélem, idővel lassan tompulnak a sors eme rá mért indokolatlan csapásai. E pillanattól fogva, 56 évesen ismét ő maga dönthetett szabadon, maradék, előre megszenvedett életéről. Hogy hogyan, azt majd a továbbiakban mesélem el... fogadjátok azt is szeretettel.